Kritika

Öld meg kedvesed – Kopogás a kunyhóban

kopogás a kunyhóban

M. Night Shyamalan ezúttal toleranciára okítja nézőit, de nem a mostanában divatos, mozgóképes politikai termék formájában: a Kopogás a kunyhóban (Knock at the Cabin) magasabb fokú, kozmikus elfogadásra ösztönöz.

Zsákbamacskának számít M. Night Shyamalan, a húsz évvel ezelőtt csodagyereknek kikiáltott rendező, aki olyan bukásokat követően is képes volt felállni, amely után más alkotók már rég a karriertemetőben landoltak volna. Nála sose tudni, mit kap a néző: miközben közönsége vissza-visszatér hozzá, azt is fontos tudatosítani, hogy körülbelül minden negyedik filmjére érdemes odafigyelni.

Shyamalan a rejtélyekkel játszik; filmjei rendszerint olyan „mystery boxok”, amelyeket csak bő másfél órát követően fejt fel a néző. A rendező átütő Hatodik érzék című filmjének végső fordulata átértelmezte a komplett cselekményt. Ezt a sikert pedig további munkáival igyekezett meglovagolni, rendszerint egy nagyon vad csavart beemelve a történetbe – több alkalommal viszont ez a dráma, a karakterek, az atmoszféra vagy a komolyan vehetőség rovására ment.

Be kell vallani: Shyamalan tehetséges filmes, de piszkosul rossz ízlésű figura.

Emiatt lehet, hogy egyes történeteivel betalál (A sebezhetetlen, Széttörve), máskor az eredmény zavaros és nevetségessé teszi önmagát (Az esemény, Idő), a blockbuster projektjei pedig rendre katasztrófák (Az utolsó léghajlító, A Föld után).

A 2015-ös A látogatás jelentette Shyamalan számára a hosszú, lefelé tartó menet utáni fordulópontot, de az Üveg és az Idő megmutatta, hogy még mindig döcög a fickó. Ellenben ismét rájött, hogy a szűk körű, karakterekre építő történetek fekszenek neki jobban, amelyek kellően misztikus és izgalmas koncepcióval indítanak.

A Kopogás a kunyhóban már annyira minimalista, hogy a film háromnegyede egyetlen szobában zajlik.

Mint rengeteg Shyamalan-sztori, úgy ez is egy család körül forog, akik nyaralásuk közben betörés áldozatai lesznek egy mindentől távol eső kunyhóban. A melegpár és örökbefogadott lányuk azonban nem sérül meg komolyabban, az elkövetőknek pedig nincs szándékuk elvinni semmit vagy ártani nekik: csupán egy üzenettel jönnek. A különböző társadalmi csoportú, rasszú és személyiségű négyfős társaság egy feladattal járult a szivárványfamília elé, mely szerint amennyiben nem áldozzák fel egyiküket másnapig, beköszönt a világvége.

A home invasion thriller elemei keverednek itt a paranormálissal, így nagyon erősen indítja el útjára a rejtélyt a rendező. A Kopogás a kunyhóban első fele ezért egészen feszült; szinte rögtön belecsapnak a történésekbe, pont annyira érthetetlen minden, ahogyan a magukra maradó főszereplők megélik.

Shyamalan tudatosan adagolja az információkat cseppenként. Az eleve abszurdnak ható felvetést, miszerint egy sorsszerűen kiválasztott család egy tagját kell feláldozni, elég nehéz is elhinni. Azonban a vallási fanatistának tűnő kompánia, akikről a film ki is mondja, hogy az apokalipszis négy lovasát hivatottak szimbolizálni, figyelmeztetés gyanánt nem a home invasion-filmekből megszokott fenyítéssel élnek, hanem magukkal végeznek. Ezzel pedig többszázezer embert ítélnek halálra, de mindet a hősök számlájára írják, akik közül Andrew (Ben Aldridge) megszállottan racionalista, párja, Eric (Jonathan Groff) azonban mintha kezdene „megtérni”.

A feszültség – mely során a hősök dilemmáznak, hogy igazat mondanak-e nekik vagy sem – képtelen erős maradni a fináléig. Ez köszönhető annak is, hogy Shyamalan ismét felszínes, néhol robotszerű karaktereket írt meg, akikkel a néző nem fog tudni elég erős érzelmi kapcsolódást találni, mert nagyjából egyetlen tulajdonságot képviselnek a sztori 100 percében. Pedig kering itt egy igen visszafogottan ábrázolt melegszál, amelyben megjelenik az intolerancia, a félelem és a család megvédéséért folytatott állandó küzdelem motívuma is.

Shyamalan hatalmas labdát dobott fel magának, nagy erővel csapta le, de sajnos vonalon kívül landolt.

A hitetlen Andrew figurája haragos a környezete megbélyegzésére és igazságtalanságára – emiatt még felháborítóbb, hogy a semmi közepén, a béke szigetén is rájuk törnek –, azonban a film egy nagyobb, nemcsak az ő személyes életét és biztonságát, hanem egy általános, emberiséget érintő összkép iránti toleranciára kéri fel őt. A felebarát iránti szeretetre, amely jelen esetben egy családtagjáról való lemondással járna. És az elfogadásra, hogy az életben vannak és lesznek olyan történések, melyek igazságtalanok, értelmetlenek és sokat vesznek el tőle, de el kell fogadni. Ilyen például a halál is. Baromi nagy művelet egy ilyen drámát végigvinni, Shyamalannak azonban sajnos nem sikerül a projekt maradéktalanul, és ez most nem a kinevetés, inkább a sajnálkozás tárgya.

Rossz film a Kopogás a kunyhóban? Egyáltalán nem. Akkor jó? Nem kifejezetten. Minden adott hozzá, hogy valami különleges végeredmény legyen készülőben; a film második fele azonban állandó önismétlésekbe fulladó massza lesz, amely az izgalmi faktort egyre inkább letekeri. A vége pedig olyan, mintha Shyamalan felfedezte volna a csavarokra építő sztorijainak kiszámíthatóságát, ezért inkább lemondott róla, mintegy újabb csavarként.

Történeteinél általában a paranormális rész szolgáltatja a nem várt elemet, a Kopogás a kunyhóban viszont végig nyílt lapokkal játszik, és ez benne a szokatlan. Az ebből fakadó, kifordított azonosulási pontok érdekesek, de hiába alakítja a „szekta” tagjait többek közt az egyre izgalmasabb színészi feladatokat vállaló Dave Bautista, vagy mindenki Ron Weasleyje, Rupert Grint: a hősök szemszögéből sorsuk lényegtelen. De a probléma, hogy a főszereplő trió is szegényes marad jellemileg – ennek talán legnagyobb áldozata az egészen jó színésznőnek tűnő kislány (Kristen Cui), aki a cselekmény nagy részében teljesen a háttérbe szorul.

M. Night Shyamalan állandóan keresi az új utakat; a filmezésnek nem iparosa, számára ez szenvedély.

Ez a Kopogás a kunyhóban majd’ minden képkockájáról és ötletes vizuális eleméről is süt. Más filmjeivel ellentétben ráadásul itt sokkal kevesebb a cselekményen tátongó logikai lyuk. Most azonban a személyes aspektusra nem fordított elegendő figyelmet. A Kopogás a kunyhóban azt kéri, hogy mindenkivel azonosulj; már csak megismerni lett volna jó őket. Az sajnos kevés, hogy – mint az Idő című előző filmjében – elmondják a foglalkozásukat. Erről már igazán leszokhatna a rendező.

A film értékelésének és az üzenet értelmezésének azonban egy teljesen új síkját nyitja meg, ha valaki elolvassa az eredeti regényt (The Cabin at the End of the World), mely homlokegyenest eltérő befejezéssel ér véget.

Szécsényi Dániel

Szécsényi Dániel 2017-ben csatlakozott a Filmtekercs szerkesztőségéhez, 2018 és 2022 között szerkesztőként segítette a lap mindennapi működését. Bár celluloid-mindenevő, kedvencei a morális kérdéseket feszegető filmek, a kamaradarabok, az igényes blockbusterek, emellett szenvedélyes katasztrófaturista is, így nincs olyan egy-kétpontos film, amely ne keltené fel az érdeklődését.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com