Shane Black érti a csíziót: kifinomult a stílusérzéke, szarkasztikus a humora és egy tisztességes történetet sem esik nehezére összepakolni – a Rendes fickók az utóbbi évek legkirályabb vígjátéka, amit már csak a hibátlan soundtrackért is érdemes megnézni.
Black íróként kezdte pályafutását, és olyan örökérvényű műveket tett le az asztalra, mint a Halálos fegyver vagy Az utolsó cserkész. Már itt világosan látszott, hogy a művész a bromance-humor-akció szentháromságában működik hibátlanul. Ekkor még nem is sejtettük, hogy rendezőként is megállja a helyét: parádés bemutatkozását, a Dirr, durr és csókot követően egy hollywoodi blockbusterben, a Vasember 3. részében is bizonyított – olyannyira, hogy a legsikerültebb Tony Stark kalandot tudta letenni az asztalra. Egy rövid tévéfilmes kitérő után ismét nagyjátékfilmet rendezett – méghozzá saját terepen, természetesen saját forgatókönyvből. A végeredmény ütős, vicces, stílusos.
A történet szerint a magánnyomozó, Holland March (Ryan Gosling) és a verőember, Jackson Healy (Russel Crowe) útjai keresztezik egymást, amikor mindkettőjüknek dolga akad a tinédzser Ameliával (Margaret Qualley), aki bizony zűrös ügyekbe keveredett – amit néhány jól kidekorált hulla is jelez. A lányt keresteti bírónő anyja (Kim Basinger), de a nyomában lohol egy sereg rosszarcú maffiózó is. A két fickónak össze kell fognia, ha végére akarnak járni ennek a természetesen a legmagasabb körökbe vezető ügynek – szerencsére megbízható segítséget kapnak March kislányától (Angourie Rice), aki mindig a leglehetetlenebb szituációkban van jó időben jó helyen.
Black bedob mindent a siker érdekében. Mindennek az alapja Russel Crowe és Ryan Gosling párosa, akik üzemszerűen hozzák a buddy cop filmek legfontosabb sémáit – a tércsapkodós humor és a retro életérzés azonban a közhelyességet frissességre és nosztalgiára váltja. A poénok egytől egyig ülnek – hőseink nem éppen a korszak filmjeiben megismert alakok: a mindig profi, simamodorú zsernyákokból Black verziójába folyton folyvást bénázó, félművelt, mégis szerethető és a legkevésbé sem infantilis figurák lesznek. Különösen Gosling csinál hülyét magából – a sok önmagát halálosan komolyan vevő szomorú szemű hős után kifejezetten üdítő a színészt bolondozni látni, régen állt ennyire jól a hetvenes évek bárkinek.
Megelevenedik előttünk a korszak, a ruhák, a díszletek, a kiegészítők – minden a helyén van. Az atmoszférateremtésben oroszlánrészt vállalt John Ottman és David Buckley is, akik fúvósokkal, funkys gitártémákkal és simogató jazzdob menetekkel teremtették meg a tökéletes időutazást – mintha egyenesen San Francisco utcáin sétálnánk. Persze a tracklist is sokat dob a hangulaton, igazi best of slágesválogatást vonultatnak fel az alkotók.
Ha valamit felrónék Blacknek, az csupán az ügy megoldását jelentő összeesküvés lenne, kicsit elnagyolt lett ugyanis az eseményeket mozgató háttérsztori, de annyi baj legyen: a hangsúly úgyis a nevettetésen és a múltidézésen van – és abban bizony egy percig sincs hiba.
