Kritika

Kosztümös sótlanság – Love & Friendship

love friendship Jane Austen Lady Susan című novellájából Whit Stillman készített színházba illően darabos, csendesülős filmet, amely sok más feldolgozással ellentétben csak elsétál mellettünk, de nyomot nem hagy.

A mozgóképes Austen-adaptációk egyértelmű fénykorát jelentő ’90-es évek óta csak hellyel-közzel nyúlnak a realista romantika kiváló alkotójának műveihez. Ez persze korántsem megrovás a filmes közeg felé, hiszen az olyan sikeres és valóban méltó feldolgozások, mint a BBC 1995-ös, hatrészes Büszkeség és balítélet-sorozata, vagy Ang Lee szintén ’95-ben elkészült Értelem és érzelemje igencsak közel állnak a tökéletességhez. De további kiemelkedő Austen-adaptációk is ’95-ben (Meggyőző érvek), illetve ’96-ban (Emma) láttak napvilágot. Mindez persze nem jelenti azt, hogy nem is érdemes újra és újra elővenni az írónő történeteit, ahogy azt sem, hogy ne lenne erre példa: gondoljunk csak a kevésbé jól sikerült 2007-es Büszkeség és balítélet mozifilmre vagy a jóval élvezetesebb 2009-es Emma minisorozatra. De a ’90-es évek előtti időszakban is filmes adaptációk sokasága vitte vászonra Austen legfőbb alkotásait.

Meglepő tehát, hogy amíg egyes alkotások több mint 10 különböző feldolgozást is megéltek, addig a Lady Susan című levélregényhez senki sem nyúlt hozzá; egészen mostanáig. A Whit Stillman jegyezte Love&Friendship Austen egy korai, rövid történetét hozza el a nézőknek. Kisebb képzavart okozva, hiszen Austen leányéveiben írt egy rövidke, novellának sem igazán mondható művet, melyet leginkább a családja szórakoztatására szánt: ez a Love&Freindship (sic!). Ebben a kor romantikus történeteit parodizálja az írónő, akinek láthatóan már fiatal korában határozott véleménye volt a társadalmi elvárások uralta kapcsolatokról. A Lady Susan – amelynek az előző műtől igencsak eltér a története, és amit a film feldolgoz – csak 1805-ben jelent meg önálló kötetként. Azaz Stillman valamilyen rejtélyes oknál fogva összeillesztette a Love&Friendship címét a Lady Susan történetével – de korántsem ez a film legnagyobb hibája.

ladysusan

Sajnos az, hogy az Austen-rengetegben nincs korábbi példa Lady Susan történetének feldolgozására, eléggé beszédes: nem minden Jane Austen-alkotás érdemes a filmvászonra. Ne felejtsük a levélregény hosszát és azt, hogy a történet váza a 14-15 éves írónő fejéből pattant ki; azaz nincsenek olyan mélységű karakterek vagy cselekményszálak, amelyek igazán ikonikussá tették őt később. A többi adaptációval ellentétben a Love&Friendship meglepően rövidnek is mondható a maga 93 percével, a film azonban így is végtelenül lassú és sokszor vontatott.

Az eleinte üdítőnek és humorosnak ható karakterfelkonferálás (grandiózus zene, szinte állóképekké merevedő színészek és nevük kiírása) hamar átcsap egy olyan színpadiasságba, amelynek nincs helye a képernyőn. A történet epizodikussága önmagában is igen zavaró, de a kardalokként beiktatott magyarázó és olykor szájbarágós beszélgetések Lady Susan (Kate Beckinsale) és barátnője (Chloë Sevigny) között már-már bosszantóak a film vége felé. Mozgóképes alkotást kevés dolog tehet jobban tönkre, mint amikor részletesen ecsetelik, amit egyébként is látunk és egyszerűen össze tudunk rakni magunkban. A nézőiség alappillérét, a gondolkodást és információkiegészítést veszi el tőlünk Stillman, ami azért is fájó, mert az érett Austen-alkotások és azok feldolgozásai erre nagyon odafigyelnek.

Apró mentsége ugyan a rendezőnek, hogy maga a történet is egyszerű, és mind érzelmileg, mind földrajzilag egészen behatárolt; de azt is fel kell ismerni, ha az alapanyag nem használható igazán. Lady Susan egy gyönyörű és frissen megözvegyült asszony, aki egyetlen lányával próbál megélhetést teremteni magának. Az eszközt természetesen a férfiak jelentik, hiszen a manipulatív és öntudatos nő mindenkit levesz a lábáról. A film azt követi nyomon nagyjából 10 szereplő segítségével, hogyan talál lányának és magának is férjet Lady Susan. A karakterek azonban elnagyoltra sikeredtek, a fordulatok egyáltalán nem meglepőek, a főszereplő pedig még annyi érzelmet se vált ki belőlünk, hogy megbotránkozzunk vagy elítéljük olcsó és aljas trükkjeit vagy az emberei érzelmekkel való játszadozását.

Utóbbi sajnos az egyébként valóban gyönyörű Kate Beckinsalen is múlik, akinek a hátán kellene vinnie az egész filmet, de egyszerűen nem találja a karaktere mélységeit – ami persze csak részben írható az ő számlájára. Lady Susanről mindenki elmondja, hogy milyen, de a képernyőn nyoma sincs az akaratos, erőszakos, magabiztos és sugárzó nőnek, aki eleganciájával, nőiességével és megkapó jelenlétével hatást gyakorolna egész környezetére. Sajnos a többi karakter sem járt jobban: mind előfutárai csak egy-egy későbbi Austen-mű érett és pontosan kidolgozott figuráinak.

Bár a film zenéje és látványvilága, a korhű kosztümökkel és a szépen berendezett szobákkal valamelyest ellensúlyozza az alkotás hibáit, eredeti, 1800-as évekbeli, angol Austen-szöveget pedig mindig öröm hallgatni, a Love&Friendship nem iratkozik fel a jobb adaptációk sorába. Jane Austen sem mindig érdemli meg a nagyvásznat.

Kajdi Júlia

Kajdi Júlia az ELTE-n végezte el a filmes alapszakot, majd az Edinburgh-i Egyetemen a mesterszakot. 2014 óta tagja a ‘tekercsnek. Specializációja a thriller, a krimi és Alfred Hitchcock. Ő a Hírek rovat vezetője.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés