Kritika

Az utolsó boldog nyár – Közel

Léo és Rémy barátok, nagyon közeli barátok. Fenntartható-e ez az idilli állapot a kamaszkor kegyetlen közeledtével? Lukas Dhont a Lány után ismét érzékeny témához nyúlt, hasonlóan emlékezetes eredménnyel.

Lukas Dhont igazi csodagyerekként, 2018-ban, 26 évesen tűnt fel a filmvilágban, amikor első nagyjátékfilmje, a Lány több díjat nyert Cannesban, majd hatalmas vitákat gerjesztett – érdekes módon nem a homofóbok, hanem a transz közösség tagjai körében, akik az egyoldalú karakterábrázolásért kárhoztatták a fiatal rendezőt. A Lány ugyanis egy fiútestbe született lányról szól, aki kamaszként küzd az átalakulás felgyorsításáért és a profi balettiskolában való helytállásért, miközben minden jelenetből süt, hogy rettenetesen boldogtalan.

Dhont most ismét Angelo Tijssens forgatókönyvíróval állt össze és ezúttal is érzékenyen, talán kevésbé provokatívan választott témát. Szintén egy felnövéstörténetet mutat be, miközben a kényelmetlenséget is átemelte első filmjéből. Ám míg a Lányban egy világos helyzetet követtünk nyomon – Lara száz százalékig biztos volt a saját nemi identitásában és a végsőkig elment érte –, a Közel épp az eldöntetlenségével lep meg. A queer közeg megmarad, de

ugyanazok a részkérdések, problémák más fénytörést kapnak.

A Lány egyik legmeglepőbb rétege az volt, hogy Lara környezetét mintaszerűen toleránsnak és szeretőnek mutatta be: az apja, az öccse, az orvosai, a tanárai és egy kisebb súrlódást leszámítva az osztálytársai is elfogadják, támogatják és biztatják a kamaszt a nővé válása során. A Közel megpiszkálja ezt a képet. A film két gyerekhőse, Léo és Rémy ugyanis nagyon közeli barátok, s míg a szüleik természetesnek veszik, hogy minden idejüket együtt töltik, folyton egymásnál alszanak, nincsenek más barátaik, az új iskolaév kezdetével az osztálytársak piszkálódása is elérkezik. Míg a fiúk legjobb barátoknak mondják magukat, a társaik melegnek hiszik őket – a film érdekessége pedig az, hogy végig eldönthetetlen, heterók vagy melegek-e, netán egyikük ez, másikuk az. De nem is ez a lényeg: a fiúk 13 évesek, ártatlanok és játékosak, a szexualitás pedig távoli, fluid, kialakulatlan dolognak tűnik. Legalábbis az ő számukra.

Dhont első filmjéhez hasonlóan a Közel is roppant puritán, de sokatmondó címet visel: ez az egy szó mindent elmond a fiúk kapcsolatáról. Ez egy intenzív és meghatározhatatlan viszony, amely egyszer csak megtörik. A Lánnyal ellentétben ugyanis itt végzetes következményei lesznek az osztálytársak szekálásának: Léo eltaszítja magától Rémyt, hogy megszabaduljon a homoszexualitás látszatától és bélyegétől, amit ő is rosszul visel, de Rémy még rosszabbul.

A közelséget felváltja a távolság, az idilli napokat a zavar.

Bár ahogyan a közbeszédben, úgy a kortárs filmben is egyre nagyobb szerepet kap a bullying és a csoportnyomás komoly elemzése, a gyerekcsapatok és az iskolai közeg kegyetlensége (például Az ártatlanok vagy a Playground című filmben), a Közel nem a bullyingra fókuszál, és nem is a probléma naturalista ábrázolása a célja, hanem az ennek következtében elinduló lelki folyamat. Amely nem más, mint a felnövés: Léo és Rémy osztálytársai nem durvák, csak tipikus kiskamaszok, akik körében még inkább ciki az ébredező szexualitás, a piszkálódás, provokáció pedig természetes közelítésmód egymáshoz. A két fiú viszont különösen érzékenyen reagál az érzéketlen kérdésekre, éppen azért, mert számukra olyan magától értetődő a viszonyuk, amiről eddig nem kellett magyarázkodniuk. Nem történik semmi különösen kegyetlen, Léo mégis drasztikusan reagál, ami tragédiához vezet.

A Közel tehát a gyerekkor és a kamaszkor közti átmenet göröngyösségét mutatja be, tulajdonképpen a gyerekkor ártatlanságát gyászolja el. Léonak és Rémynek közös játékai, rituáléi vannak, kapcsolatuk szép és természetes, de a társadalmi nyomás, a tinédzserkorhoz társított elvárások megfosztják őket ettől. Míg Rémyt nem érdekli az osztálytársaik értetlensége, Léo belehelyezkedik a rákényszerített hagyományosabb férfiszerepbe: egy fiú legyen kemény, rideg és érzelemmentes. Jellemző módon egy maximálisan férfias sportba, a jégkorongba menekül (míg a Lány főhőse egy szélsőségesen lányos tevékenységet, a balettot választotta). Talán nem is Rémy reagál rosszabbul a gyanúsításra, hanem Léo? A film bölcs döntéssel az eltaszító, azaz Léo szemszögét követi, ezáltal az ő viselkedése válik azonosulhatóvá, Rémyé pedig túlérzékenynek tűnik, holott

valójában Léo döntése elfogadhatatlan, Rémyé pedig érthető és következetes.

A Közel egy év eseményeit öleli fel, egy kört ír le a természet s vele együtt a néző is, miközben Léo feleszmél és szembenéz a tettei következményeivel, felvállalja az érzelmeit ebben a könnyes felnövéstörténetben. Léo és Rémy kapcsolatához a bukolikus belga jólét gyönyöre adja a hátteret, a fiúk a lusta vidéki jólétben, az örök nyárban dagonyáznak még úgy is, hogy Léo családja kétkezi munkás, virágtermesztéssel foglalkozik. A színpompás virágföldek persze szimbolikus jelentőségűek amellett, hogy roppant esztétikusak is. A virágok gyönyörűek, ahogyan a fiúk (Eden Dambrine, Gustav De Waele) is, ez a szépség azonban nem tart örökké. A puhaság, gyengédség képei után valami meghasad, a külvilág kakofóniája tölti be az életüket.

A Közel páratlanul érzékeny film, amely különösen egyedi problémát dolgoz fel, ám talán túlzottan is érzelmes, a nézőből is könnyeket igyekszik kizsarolni, ezzel pedig könnyen lehet, hogy ellentétes hatást ér el. Ráadásul – ahogyan a Lány is – túl hosszúra nyúlik, az utolsó fél órában már minden jelenet lehetne az utolsó is. Mégis képes megszólítani a nézőket és a kritikusokat egyaránt, erről tanúskodik a megosztott cannes-i nagydíj, a belga Oscar-nevezés (és a Cinefest díjazása is). Lukas Dhont kétségtelenül ért a kamaszokhoz, képes hitelesen ábrázolni ennek az életszakasznak az átmenetiségét és komplexitását – és a példák alapján filmről filmre kiforrottabb eszközökkel dolgozik.

A filmet a CineFesten tekintettük meg, várhatóan november 3-tól látható a mozikban. További cikkeink a rendezvényről az alábbi linken.

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla az ELTE irodalom- és kultúratudomány szakán végzett. Specializációja a szerzői film, a western és az intermedialitás, mániája az önreflexió. Újságíróként és marketingesként dolgozik. A Filmtekercs.hu főszerkesztője.
gyongyosililla@filmtekercs.hu

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!