Kritika

Középszerű erőszakoskodás – Sweeney – A törvény ereje

sweeney

sweeneyNick Love-ról eddig is tudtuk, hogy szeret a csapatösszetartásról mesélni (ki ne emlékezne a 2004-es Futball faktorra?), de hogy régi sorozatokat is képes színvonalasan újragondolni, az a Sweeney-vel vált világossá.

A film

A Sweeney alapanyaga ugyanis nem más, mint egy ’70-es években futó, azonos című brit tévésorozat, melyet készítőként Ian Kennedy Martin neve fémjelzett, főszereplője pedig John Thaw volt. A négy évadot megélt széria erőssége abban rejlett, hogy valósággal forradalmasította a rendőrsorozatok világát azzal, hogy a középpontba helyezett bűnüldözőket felettébb erőszakos módszerekkel dolgozó csapatként mutatta be, amit a nézők többsége – furcsa mód(?) – sokkal realisztikusabb ábrázolásként fogadott el, mint a korábbi sorozatokban látott rendőralakokat.

Azóta persze eltelt szűk 40 év, amely bőven elég volt arra, hogy mozgóképek sokaságán köszönjön vissza ránk az erőszakos zsaruk képe. Hogy csak egy példát – stílszerűen egy sorozatot – említsünk: hét évadon keresztül szemlélhettük, ahogy Vic Mackey (Michael Chiklis) és bandája „alternatív módon” igyekszik javítani a rendőrség eredményességi mutatóján a The Shield – Kemény zsarukban. És hogy miért épp őket említem? Nos, igazság szerint azért, mert ha akár egy részt is láttunk az említett sorozatból, akkor máris képben vagyunk tárgyalt filmünk alapjaival.

A Sweeney a londoni rendőrség legkülöncebb osztagának neve, melyben kizárólag olyan keménylegények – és keményleányok – találhatók, akik gondolni sem bírnak az asztal mögül történő bűnüldözésre, kizárólag terepen érzik jól magukat. Ott is főként akkor, ha hagyják őket a saját módszereik szerint dolgozni: baseballütővel, keveset kérdezve, minimális bizonyíték láttán azonnal akcióba lépve. Nincs is ezzel gond egészen addig, amíg a belső ellenőrzés egyik fejese, Ivan Lewis (Steven Mackintosh) rá nem száll a csapatra a sok feljelentés és egyéb kihágás miatt, melyet módszereiknek köszönhetnek.

sweeney

A csapat vezetőjét, Jack Regant (Ray Winstone) azonban nem olyan fából faragták, aki megijedne egy irodakukac fenyegetőzésétől, még akkor sem, ha az illető felesége (Hayley Atwell) történetesen épp az ő szeretője. De nem ám; a Sweeney továbbra is teljes erőbedobással veti bele magát a fegyveres rablások és gyilkossági ügyek megoldásába, míg egy szép napon bele nem futnak egy régi ismerősbe, a hosszas börtönbüntetése után nemrég szabadult Francis Allenbe (Paul Anderson), akit annak idején még Jack juttatott rács mögé sorozatos rablások miatt. Egyetlen apró bökkenő van csupán: noha a friss bűnügy elkövetési módjában egyértelműen Allen kézjegyét fedezik fel a nyomozók, a többi bizonyíték egészen másfelé mutat.

Ezen a ponton veszi kezdetét egy homályfoltokkal tarkított nyomozás, melynek előrehaladtával kissé kiszámítható fordulatokba, és az eredetihez képest egy teljesen más bűnügy közepébe csöppenünk bele. A nagyobb baj azonban, hogy ekkorra már annyi hibát találhattunk a filmben, amennyit sajnos már nem tudunk az ujjainkon megszámolni. Mert, könyörgöm, ha egy filmet arra akarunk kifuttatni, hogy a törvényt mindkét félnek be kell tartania, akkor ne nyomjuk már a néző arcába a film egyharmadánál, hogy főhősünk bűnhődni fog a finoman szólva nem elfogadott módszerek alkalmazása miatt!

Ennek fényében különösen érdekes, hogy a Sweeney legnagyobb ereje mégis a történetben, nem pedig a kivitelezésben van – bár lehet, hogy ez inkább a kivitelezést minősíti. Az akciójelenetek ugyanis egy hollywoodi filmeken edződött szem számára amatőrnek, vagy legalábbis kevésbé látványosnak hatnak, nem beszélve az autósüldözésekről, melyek – sajnos nincs jobb szó – kifejezetten gagyira sikerültek. Ennek ellenére (vagy tán épp ezért?) minden eldördült lövésnek súlya van, a jelenetek feszültsége nem szenved kárt, és tulajdonképpen ez Nick Love azon érdeme, ami a számtalan hiba ellenére is nézhetővé teszi a filmet.

No meg a zenék! Feltétlen meg kell említenünk a fiatal kora ellenére már számos film és videojáték zenéjét szerző Lorne Balfe nevét, akinek dallamai képesek valóságos tartalommal megtölteni az olykor szinte teljesen üres képsorokat is. Ezek az aláfestések is nagyban hozzájárulnak tehát ahhoz, hogy a Sweeney – A törvény ereje csúfos bukás helyett felemelkedjen a középmezőnybe, és így tipikus példája legyen az „egyszer nézhető” kategóriának.

A lemez

Az ADS Service Kft. kiadványa extrákat nem tartalmaz, találhatunk viszont rajta egy annyira borzalmas magyar szinkront, amilyenhez igencsak rég lehetett már szerencsénk. Ha tehát nem akarjuk már az első negyedóra után végképp hazavágni a filmélményt, akkor maradjunk az angol hang, magyar felirat párosnál!

Hancsók Barnabás

Hancsók Barnabás

Hancsók Barnabás 2010 óta ír cikkeket a Filmtekercsnek, volt rovatvezető és olvasószerkesztő. Specializációja az adaptáció, a sci-fi, a vígjáték és a társadalmi dráma, szívesen ír szerzői, bűnügyi és dokumentumfilmekről is.

Add Comment

Click here to post a comment

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A melodráma igenis több a túlcsorduló érzelmektől. Viszont ehhez vajon az kell, hogy a szerelem beteljesületlen maradjon?

A VLOGtekercs ehavi adásában Spike Jonze A nő és Marc Webb 500 nap nyár című filmjei kerülnek terítékre. Bemutatjuk, hogy a melodráma (minden felszínes vélemény ellenére) nem feltétlenül süpped középszerűségbe. A két film összehasonlításával kiütköznek a műfajban rejlő lehetőségek, valamint az is, hogy azon túl miben újítanak az alkotók.

Műsorvezetők: Énekes Gábor
Szöveg: Énekes Gábor
Vágó: Nagy Tibor
Főcím: Gyenes Dániel
Projektvezető: Nagy Tibor
Producer: Molnár Kata Orsolya