Kritika

Párját ritkítja – Kramer kontra Kramer

Negyvenéves létére nem fog rajta az idő. A Kramer kontra Kramer egy míves metszésű, szabálykövető, zsánerfilmes mestermunka a nemi szerepeket érintő, érvényes és mindig aktuális mondanivalóval. Egy olyan régi vágású darab, amely Hollywood megújulása közepette készült.

A forgatókönyvíróból (Bonnie és Clyde) igazi rendezővé avanzsáló Robert Benton életműve messze legjobb darabját hozza létre 1979-ben a Kramer kontra Kramerrel. A pályafutása elején járó Meryl Streep és a férfi főszerepet alakító, majdnem egy generációval idősebb Dustin Hoffman párosa a tálentum, az impulzivitás és a jó időzítés olyan erős keverékét nyújtotta a kamerák előtt, ami egy értő rendező keze alatt csakis arannyá változhatott. A film öt Oscar-díja ennek pusztán tárgyi megtestesülése. A Kramer kontra Kramer időtállóságának okai sokkal mélyebben gyökereznek. Társadalmi beágyazottságának vizsgálata például azt segíthet megérteni, mire is tapintott rá Robert Benton mozgóképe az 1970-es, 1980-as évek fordulóján.

Az Újvilág embere válságos időket élt meg ebben a történelmi periódusban. Nő és férfi társadalomban, illetve populáris mitológiában betöltött, hagyományos helyét előbb az erősödő emancipációs folyamatok, később a kiüresedett ellenkulturális jelszavak módosították. A talajvesztett ország még a reagani konzervatív fordulat előtt állt. Minden korábbi érték relatívvá vált, ennek lenyomataként irodalomban, majd filmen is feltűntek a férfiakról szóló melodrámák.

Robert Benton ebben a fogódzó nélküli korban írta meg Avery Corman azonos című regénye alapján a film forgatókönyvét. Az alapmű már évekkel korábban megjelent, és mindent elsöprő sikere (ami ma is tart) alapjaiban rengette meg a vietnámi háború után amúgy is erősen megtépázott önbecsülésű Amerika értékrendjét. A társadalmi szerepek megítélését illetően kezdetektől konzervatív országban a főhősök kálváriája gyakorlatilag új irányt szabott a család alapelveiről való gondolkodásnak.

A Kramer kontra Kramer mindkét változata kendőzetlenül és kertelés nélkül beszélt a nemi szerepek megváltozásáról.

Épp akkor, amikor a folyamat gyakorlatilag lezajlott.

Kramerék tisztes középosztálybeli, New York-i család. A családfő elsőre joviális, de valójában karrierista férfi, aki a reklámszakmában kreatívkodik, és magabiztosan mászik felfelé a szamárlétrán. Oldalbordája sokat tűrő, háztartásbeli anya, aki példás türelemmel neveli kisfiukat, őrzi a tűzhely melegét, vasalja a fehér ingeket.

Csakhogy a filmet nyitó párhuzamos montázsban nem ezt látjuk. Bentonnak hála felváltva követhetjük a törtető férj, Ted Kramer (Dustin Hoffman) előléptetését, és ahogy a feleség, Joanna Kramer (Meryl Streep) a könnyeivel küszködik, és ágya szélén ülve figyeli félálomban lévő szeme fényét, majd bőröndbe csomagol, és feszülten vár.

A hosszú évek óta háttérbe szorult asszony belefullad a házicseléd-mintaanya kettős szerepébe,

és kilátástalan helyzetéből – hiába szereti mindenkinél jobban szőke fürtű, kicsi fiát – nem lát más kiutat, csak a hirtelen elválást. Elhagyja élete szerelmét, és eldobja gyermekét.

In medias res. Hatásos drámai indítás. Benton nem bíbelődik az okok felfejtésével, csak az okozatot mutatja. Miután az idill pillanatok alatt szilánkosra törik, ott maradunk a magára maradt Ted Kramerrel, és érzelmi sokkban hagyott kisfiával. A Kramer kontra Kramer elsősorban az ő történetük. Egy fájdalmas egymásra találásé, mely egyszerre keserű, mert kényszer szülte, és édes, mert sorsszerű. Majd, amikor nagy nehezen kialakul az apa-fia harmónia, elfogadtatnak az új játékszabályok, és elmélyül a szeretet, kis híján újra kettétörik minden. Megjelenik az anya, és jogaira hivatkozva követeli a fiát. Válóperes tárgyalótermi harc, középpontban a gyermekelhelyezéssel, majd egy perfekt és drámaian katartikus lezárás következik.

A Kramer kontra Kramer műfaji filmes hivatkozási alap, mely köré széles e világban tisztességes kultusz épült, és tartja magát generációk óta. Műfajiság szempontjából tulajdonképpen két film, és mindkét zsánert tisztán jeleníti meg. Első fele az édesanya újbóli feltűnéséig egy női szereplő nélküli melodráma.

Ilyen értelemben a hiány, pontosabban az anya helyét kitöltő, majd szerepét átvevő apa filmje.

Némi átvezetés után azonban egy szabályos tárgyalótermi dráma következik, hogy aztán a történet lezárása megint melodrámai legyen, de a mértéktartó, az érzelmeket a legjobb érzékkel adagoló fajtából.

A Kramer kontra Kramer egészéről elmondható egyébként, hogy az érzelmek mozija, de korántsem szentimentális. A giccsnél pedig semmi sem áll tőle messzebb, köszönhetően életszagú párbeszédeinek, teatralitástól mentes helyzeteinek, lecsupaszított történetének, pátoszmentes tálalásának.

Hiába lett volna azonban mindenféle mozgóképes truváj, ha Robert Benton vízióját nem szolgálta volna két kiváló felnőtt színművész és egy végtelenül intuitív gyerekszereplő (Justin Henry). Dustin Hoffman és filmbéli gyermekének kettőse olyan szintű egymásra hangoltságot valósít meg, amely egyikük oldaláról (Hoffman) csakis maximális érzékenységgel és szakmai felkészültséggel, másikuk részéről pedig nagyfokú tehetséggel jöhet létre. Ted Kramer, az addig kedves, közvetlen, de lobbanékony apa hirtelen kénytelen lesz felszínre hozni és felerősíteni magában feminin oldalát, miközben hat-hétéves partnerének a kamerák előtt valóságosnak hatóan kell felnőtté válnia.

Az egymásnak feszülő házasfelek közös jelenetei is elementáris átélésről tanúskodnak.

Hoffman színészi játékának alapköve az emberi méltóságot is zárójelbe tevő, a megszállottságig hitelességre törekvő method acting,

amely az éttermi szcéna lezárásán (a falhoz vágódó borospohárral) teljesen eluralkodott, mégsem mondhatjuk, hogy túljátszott vagy oda nem illő lenne. A színjátszás abszolút csúcsa viszont a bírósági rész, amely Meryl Streep tökéletes alakításától fénylik. Miközben Ted Kramer kisfiával való viszonyának szép épüléséről és a jövőtől való rettegéséről mesél, a kamera a feleség arcát mutatja: Streep orcája lassacskán, apró mozdulatokkal hullik alá, miközben a tekintete leírhatatlan változáson megy keresztül. Megszületik benne a fájdalmas felismerés. A művésznő ebben a jelenetsorban, de az egész művet tekintve is egészen finom eszközökkel dolgozik. A rá szabott szűkös játékidőben és játéktérben visszafogott, apró gesztusokból felépülő pazar alakításának rendkívül sokat köszönhet ez a mozi.

A Kramer kontra Kramer szabályos, akadémikus zsánerfilm, részleteiben mégis pontosan jelzi azt a korszakot, amikor készítették. Új-Hollywood aranykoráról beszélünk, amikor többek között az európai művészfilmes áramlatok szemlélete pumpált friss vért a fősodor celluloid-monstrumaiba.

Ennek egyik legékesebb példája a film vizuális nyelve. A felületes szemlélő számára mindez nem tűnik fel különösebben, ugyanis roppant gördülékeny plánozású, „könnyen nézhető” darabról van szó. Benton operatőre, Néstor Almendros (Truffaut több filmjét fényképezte!), és vágója, Gerald B. Greenberg azonban számos apró, modernista ihletettségű finomságot rejtett el a képkockák közt. Az egyik ilyen, hogy a snitt-gegensnitt-ansnitt klasszikus hármasát több jelenetben úgy alkalmazzák, hogy a képkivágatok tágassága is váltakozik a vágás ütemében, plusz feszültséggel ruházva fel az adott epizódot. A másik a követő kameramozgás visszatérő használata.

Például a kis Billy (Justin Henry) film eleji jeleneteiben kézikamerás felvételek érzékeltetik a fiúcska elveszettségét,

illetve Ted egyik utcai beszélgetésében egy fahrtolás erősíti bennünk a bizonytalanság élményét.

A film morális alapállása pedig pazarul illeszkedik ehhez a bizonytalansághoz. A Kramer kontra Kramer emberséges, sőt, emberbarát mozi, mégpedig abban az értelemben, hogy minden képkockája hangsúlyozza: közel sem vagyunk hibátlanok. Ebben a világban erkölcsi értelemben véve nincs rossz és jó. Ahogy a való életünkben sem, csak ezt minden nap hajlamosak vagyunk elfelejteni. Csupa tökéletlen, egoista, gyarló fazon rohangál New York utcáin. Ted Kramer karriert épít, családjának mindent megad, csak foglalkozni ne kelljen velük.

Joanna Kramer eldobva minden tőkesúlyt, amit anyasága rakott rá, hirtelen önmegvalósításba kezd.

Majd, miután – évekkel később – minden téren sikeressé lesz, visszaszerezné fiát. Mindezen földi hívságokat, elborzasztó gyengeségeket olyan empátiával mutatja meg a film, hogy pillanatok alatt szétporlik minden (elő)ítéletünk. Ezeket a hétköznapi hősöket Benton ecsetje olyan mélyről jövő, felebaráti szeretettől hajtva rajzolja fel, hogy teljes és visszavonhatatlan a velük történő azonosulásunk. Filmalkotása együttérző, és nem ítélkezik. Sem asszony, sem ember, sem társadalom felett. Nem tör pálcát, nem foglal állást, pusztán megmutat, belehelyez, mi több, beleszegez. Ritka és kikezdhetetlen erények ezek.

Ha négy évtizede nem mutatják be a Kramer kontra Kramert, bizonyosan más lenne a (film)világ. Nem merülhetne fel oly nyíltan a hagyományos nemi szerepek kritikája. Azoké az ősi és meghaladott értékeké, melyben a férfi dolgozik és szórakozik, a nőnek pedig hallgatni és elviselni kell. Neki ott az otthon melege és az anyagi jólét. A Kramer kontra Kramer sikere, örökérvényűsége, valamint a közgondolkodás megváltozása nélkül apa-fiú témakörben nem készülhettek volna el olyan kulcsművek, mint az Egy fiúról, A régi város, A kárhozat útja, az Életünk apával, a Nagy hal, vagy épp Az élet fája. Kicsit talán a Házassági történet is más lenne nélküle.

Scarlett Johansson és Adam Driver a Marriage Storyban.

Mai, apadeficites időnkben pedig még mindig bántóan érvényesek a Kramer kontra Kramer kérdésfeltevései, de leginkább a kiinduló pontja. Genderhiszti ide vagy oda, egy olyan korban, amikor a hazai családok jó részében tényleg csak eltartók, sőt, havonta egyszer-kétszeri hétvégi vendégek a családfők, és minden funkciót az anyák látnak el, ez a szép mese egyszerre szívmelengető és gyomorszorító. Egy igazi klasszikus.

Szabó Zsolt Szilveszter

Szabó Zsolt Szilveszter

Szabó Zsolt Szilveszter a szombathelyi BDF-en végzett mozgókép- és médiakultúra szakon. 25 éve foglalkozik filmekkel. Specializációja a sci-fi, a szerzői filmek, a zsánermozik szerzői változatai és a bizarr műfajkevercsek. Szívesen bíbelődik rebellis, besorolhatatlan alkotók műveivel. Cinematográfus istensége Tarkovszkij és nagyra tartja Enyedi Ildikó művészetét.

FM ‘tekercs Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Címlapon

Video

Kik a legújabb szereplők a streamingpiacon és vajon melyiküké a jövő? A VLOGtekercs második adásában folytatjuk a seregszemlét és egy kis jövendölgetéssel is készültünk!

Műsorvezetők: Németh Míra, Énekes Gábor
Vágó: Nagy Tibor
Főcím: Gyenes Dániel
Projektvezető: Nagy Tibor
Producer: Molnár Kata Orsolya

A videó Tóth Nándor Tamás cikke alapján készült.

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..