Az Életrevalók rendezői folytatják missziójukat és a Különleges életekben is a társadalom peremére szorult emberek felé fordulást közvetítik – őszintén és humorral.
Nagyon úgy fest, hogy valósággá vált a mém, mely szerint napjainkban a komikusokhoz kell fordulnunk, hogy ha elgondolkodtató és komoly információra van szükségünk és a politikusokhoz, hogyha egy jót szeretnénk nevetni. Eric Toledano és Olivier Nakache az elmúlt években tudatosan építették életművüket, melynek alfája és omegája legnagyobb kritikai és közönségsikerük, az Életrevalók. 2011 óta azon dolgoznak, hogy a társadalom jelentős hányada által nem látható vagy ignorált csoportokat láthatóvá teszik – hogyha a politika és a gazdasági szereplők nem tesznek semmit az egyenlőtlenségek felszámolásáért és a nyílt kommunikációért, a szabályok pedig önmagukért vannak, cselekedni kell, vallják a rendezők.
Az Életrevalók párhuzamosan mutatott be egy, a többségi társadalom által deviánsnak bélyegzett, bűnöző múlttal rendelkező bevándorlót és egy pénze és mozgáskorlátozottsága miatt elszigetelt férfit. A Samba egyszerre hozta közelebb hozzánk a papírok nélkül tengődő, feketén dolgozó bevándorlókat és az ő letelepedésükért harcoló, lepusztult irodákba száműzött, alacsony fizetésből tengődő szociális munkásokat. Az Eszeveszett esküvőben egy luxuslakodalom háttérstábjának nem mindennapi megpróbáltatásait követhettük nyomon, akik származástól és bőrszíntől függetlenül, a „show must go on” elvét követve egy közös ügyért küzdöttek.
Az idei cannes-i filmfesztivál zárófilmjeként vetített Különleges életek az Életrevalókhoz hasonlóan egy igaz történeten alapuló barátság és munkakapcsolat története:
Stéphane Benhamou 1996-ban hozta létre a Le Silence des Justes nevű alapítványt, Daoud Tatou pedig a Le Relais IDF vezetője. A két szervezet célja, hogy otthont és segítséget biztosítson azoknak az autistáknak, akiket már egyetlen pszichiátriai intézmény sem hajlandó fogadni. A film a rendezőpáros korábbi filmjeihez hasonlóan egyszerre érzékenyít és mutatja be azt az önfeláldozó munkát, amit a szervezetben dolgozók nap, mint nap elvégeznek.
Az Esőember óta a filmkészítők mintha félnének kimondani az a-betűs szót, pedig több olyan alkotás is született, melynek főhőse autisztikus spektrumzavarra hasonlító tüneteket mutat: A kód neve: Merkúr, Rém hangosan és irtó közel, A könyvelő. Mivel az autizmusnak sokszor nincsenek jól látható külső jegyei, a probléma felismerése bonyolultabb, ezért a szakszerű ellátás kialakulása és a széleskörű tájékoztatás mindenhol későn indult meg. És lássuk be, egyszerűbb is megmaradni az áldott tudatlanságban, a hitben, hogy aki autizmusban szenved, az egy kicsit furán kommunikáló, magának való zseni. Minek is akarnánk többet tudni róluk, ha nem kell érintkeznünk velük?
Miért kellene megértenünk a súlyos fogyatékkal élőket, a drogosokat, a hajléktalanokat és az illegális bevándorlókat? Egyszerűbb félrenézni és odébb állni.
Ez az, amit Nakache és Toledano nem enged. Nem keresnek felelősöket, nem panaszkodnak a kialakult helyzet miatt, hanem odafordulnak és cselekszenek. Filmjeikkel képesek arra, hogy párbeszédet kezdeményezzenek a többségi társadalom által elhallgatott problémákról, jelen esetben pedig paradox módon olyan emberek történetén keresztül mutatják be a kommunikáció fontosságát, akiknek fejlődési rendellenessége éppen ebben akadályozza őket.
Az otthonban élő gyermekek és felnőttek arccal és történettel rendelkező személyek lesznek, az autizmus személyiségük részeként jelenik meg, nem pedig homlokukra sütött bélyegként. Ezzel párhuzamosan példát mutatnak a deviánsnak minősített fiatalok reintegrációjára: a két szervezet ugyanis hátrányos helyzetű fiatalokat alkalmaz segítőnek az autista kliensek mellé, akiknek ezzel nem csupán munkájuk, hanem hivatásuk lesz.
Nagyon nehéz ilyen emberekről őszintén és pátosz nélkül mesélni – a Polisse-nál közelebb ehhez talán még egy film sem jutott. A Különleges életek képes arra, hogy megidézze az utóbbi dokumentarista, valósághű jellegét (az autista kliensek között forgatott jelenetek jellemzően kézikamerával készültek, ezzel is utalva a rendező páros korábbi dokumentumfilmjére a We Should Make a Film About Itre, amiből jelen alkotás kinőtt). Miközben könnyebben fogyaszthatóvá teszi a néző számára a komikus elemekkel, a védjeggyé vált zongorafutamokkal és a minden nehézséget leküzdő életszeretettel. Látom, hogy hol próbálnak hatni az érzelmeimre, mégsem tudok haragudni vagy hatásvadászatot kiáltani – ahogy a Bajnokok esetében sem tudtam. Mert itt a kiállás fontosabb, mint a megvalósítás.
