A Kurszk tragédiája megmutatta, hogy az emberi életeknél sokkal fontosabb érdekek léteznek a világon. Sajnos azt is, hogy a jó drámák helyett a giccses katasztrófafilmek élveznek elsőbbséget.
2000 nyarán a nemzetközi sajtót bejárta az a döbbenetes helyzet, hogy hiába állt készen a világ segíteni egy balesetet szenvedett orosz atom-tengeralattjáró megmaradt legénységén, az orosz kormány megtagadta a közbeavatkozást, ezzel az esélytelenre csökkentve a túlélési lehetőségeiket.
Hogy lehet egy történetet eladni, amit mindenki ismer? Tény, hogy a Titanicnál is mindenki tudta, hogy el fog süllyedni, a film mégis óriási siker volt. Itt a fókuszt arra helyezték, hogy nem sok mindent lehet tudni a robbanás utáni eseményekről a tengeralattjáró fedélzetén. Alapötletnek ez jó kiindulás lehetett volna, hiszen az Antonio Banderas-féle A harminchármak is a katasztrófa utáni túlélésre fektette a hangsúlyt, bár ott tudni lehetett, hogy mi történt a mélyben, mégis az emberi összefogás és kitartás ékes példájára hívta fel a figyelmet. A Kurszk az ellenpólust képviseli, itt a nemzetközi együttműködés csúfos vereségének bizonyítéka jelenhetett meg a vásznon. De ami egyszer bejön, az nem minden esetben működik.
Nemcsak azzal követett el hibát Thomas Vinterberg rendező, hogy az erős politikai szálat nem bontotta ki eléggé, „hiszen azt mindenki ismeri” — Putyinról például egy árva szót nem ejtenek, pedig neki óriási PR-katasztrófa volt az eset —, hanem a játékidő nagy részében a mentés körüli bonyodalmakon kívül olyan eseményeket figyelhettünk, melyeknek az ismeretek fényében tét nélküliek voltak, és ráadásul rosszul is tálalták őket.
Óriási játékteret engedtek a tengeralattjárón történtek a forgatókönyvíróknak, így annyi drámainak tervezett és pátoszos pillanatot szuszakolhattak bele, amennyit nem szégyelltek. Pedig mennyivel erősebbek voltak a valóban megtörtént események, szinte a film csúcspontja érzelmileg az a sajtótájékoztató, amikor a várakozásba és titkolózásba belefáradt hozzátartozók kikelnek magukból és egy dühös édesanya a kamerák kereszttüzében szembeszáll az orosz tisztekkel.
Mert igenis tokszorítóbb tud lenni, hogy egy kormány cserben hagyta a saját népét,
mint maga a tény, hogy rosszul sült el egy hadgyakorlat, és több mint száz katona odaveszett. Fontosabb lett volna foglalkozni azzal, ami túlmutatott az eseményeken és egészében határozta meg a szovjet blokk felbomlása utáni Oroszországot.
De milyen elemek miatt nem működött a film jelentős része? A túlzóan klisés háttértörténettel rendelkező, kitalált karakterű Mikhail Averin (Matthias Schoenaerts) otthon hagyja terhes feleségét (Léa Seydoux) és kisfiát egy hadgyakorlat miatt, és a Kurszkkal tengerre száll. Előtte még Mikhail egyik ifjú tengerésztársa esküvőjén jól megismerhetünk mindenkit, láthatjuk, mennyire bajtársiasak (óráikat eladva szereznek alkoholt az esküvőre), szóval kínosan igyekeztek az alkotók egy giccses — bár posztszovjet — idillt teremteni, ami miatt jól megsirathatjuk majd a tengerfenéken ragadt férfiakat.
Talán ha nem ilyen kendőzetlenül számító érzelmi manipulációval gyúrnak a melodrámára, még működött is volna.
Miért nem lehet ízléssel megmutatni a karakterek hátterét, egymás közti csapatdinamikáját? Mintha alapból nem éreznénk át, hogy férjek, apák és fiak szálltak tengerre, akiket vártak otthon. Ha jól felépítették volna a személyiségüket, akkor önmagukért is aggódhatnánk, nem pusztán a családi kontextusuk miatt. Sajnos ezt a felesleges melodrámázást a finálénál újra előrángatták, hogy elcsépelt elemekkel egy B-kategóriás katasztrófafilmmé silányítsák a Kurszkot, hiába a látványos jelenetek és a nagy lélegzetvétel.
Negatív bravúr, hogy azon felül is kiszámíthatóak az események, hogy ismert a végkifejlet. Szisztematikusan felhívják a figyelmünket, hogy gond lehet egy eszközzel, és csodák csodájára az összes ilyen esetből baj lesz. De sok egyéb apróbb részlet is irritáló volt számomra. Ilyen a főszereplő család ügyetlen középpontba helyezése. Mert még a hajón természetes, hogy Mikhail veszi át a vezetést és ezért szólal fel elsőként, ezért ő oldja meg a problémákat, de hogy a feleségének és aztán a kisfiuknak is mindig elsőnek kell lennie minden szituációban, egy idő után már fárasztó volt. A párbeszédek pedig sokszor csak rontottak a helyzeten. Kissé hiteltelenné tette Seydoux és Schoenaerts alakítását, mert csak az elbaltázott forgatókönyvi koncepciót láttam a cselekedeteik mögött. Colin Firthnek hálásabban megírt karakter jutott, így kisujjból kirázta a segíteni akaró angol hajóskapitányt, aki a nézők szemszögét képviselte ebben a bürokratikus rémálomban.
A vadászat után szinte érthetetlen számomra Vinterbergtől az ilyen szintű klisés történetvezetés. Mert ami megmozgatott a filmben, az nem az alkotók érdeme volt, hanem a két évtizede történt tragédia következtében kialakuló vérlázító orosz problémamegoldás, ahol a gőgös büszkeség és a katonai szempontok felülbírálták a józan észt és emberséget. Ebből a történetből nem lehet egy Das Bootot gyártani, hiszen nincsen háború, nem lehet izgulni, hogy megmenekül-e a legénység, nem éreztem azt a klausztrofóbiás atmoszférát és a sötét víz fojtogató nyomását. Csak a tehetetlen dühöt a felsőbb utasítások ostobasága miatt.
