Kritika

L1O1V4E1 – A szavak ereje

Ki ne ismerné a Scrabble-t? A szavak művészi játéka és barátságok porlasztója. De milyen „adaptációs alapanyag”? Carl Hunter tragikomédiája, A szavak ereje alapján finom, elegáns és kreatív.

Alan (Bill Nighy) és fia, Peter (Sam Ripley) egy halottasház felé tart, hogy azonosítsanak egy holttestet, akire illik Michael személyleírása. Sok évvel ezelőtt egy Scrabble-partin veszekedés tört ki Alan és idősebbik fia közt, aki elszökött otthonról, azóta sem találják. Az idős férfi azonban még nem adta fel a keresést. Most, hogy kiderült, nem Michael holttestét találták meg, rálépett a megbocsátáshoz vezető ösvényre, melynek végén rég elveszettnek hitt fia várja.

A szavak ereje egy mélylélektani drámának indul, és végig az is marad.

Narratívájának kétéltűsége miatt mégis szemtelenül vicces. A Viszlát, Christopher Robint is jegyző Frank Cottrell Boyce forgatókönyve úgy működik, mint a témájául szolgáló gyász a mindennapokban: szomorú és kilátástalan, de valahogy mégis utat tör benne a derű. Ennek főkolomposa Bill Nighy zseniálisan alakított karaktere, Alan, aki egy-egy drámai aspektusból anélkül varázsol szívmelengető komédiát, hogy kényszeredettség érzetét keltené.

A film humorának egyik síkja a generációs különbségek. Alan próbál kibékülni fiával, aki belemegy, hogy náluk aludjon pár napig az apja. Unokájával, a lázadó és számítógép-függő Jackkel (Louis Healey) először nehezen jön ki, és mialatt a srác suliban van, az öreg elfoglalja a birodalmát. Éjt nappallá téve játszik Jack gépén, ami elsőre mókás, a film végkifejlete azonban ráébreszt, hogy ez csupán egy szerető apa elkeseredett próbálkozása, a vak hite volt rég eltűnt fia utáni megrögzött hajtóvadászatában.

A szavak ereje a gyász komikumának megragadásában brillírozik.

Apa és fia úton a halottasház felé megszállnak egy parányi motelben, ahol megismerkednek egy házaspárral, Margarettel (Jenny Agutter) és Arthurral (Tim McInnerny). Egy vad Scrabble-játszma másnapján újból találkoznak, a halottasházban. Egyazon okból vannak jelen. A helyzetnek, aminek ők is tudják, mi is tudjuk, csak egy „győztese” lehet, egy mélységesen őszinte, önös érdek vezérelte örömujjongás a feloldása: Nem ő az. Na mehetünk. Minden jót!

Ez nem a tiszteletlenség jele, hanem a remény szimbóluma. Egyikük számára annak halála, másikuknak pedig a feltámadása. Annak a reménynek, hogy a tékozló fiú még életben van.

Az alkotók Wes Andersont idéző montázs- és képkomponálás-technikával és finom, sokszor alig észrevehető kamerakezeléssel, statikussággal szolgálják a dráma elmélyülését, a lassan csordogáló, de meg nem torpanó cselekményt. Az epizodikusan tagolt film egységei pedig a Ponyvaregény didaktikusságára hajaz; a cselekmény egyes stációit emeli ki és akadémiai jelentéssel magyarázza meg, amivel egyrészt előrevetíti, mi fog történni az adott epizódban, másrészt egy kreatív önreflexió, hiszen az alapot szolgáltató játéknak is szerves része a szótárhasználat.

Frappáns megoldások, megható szimbolika és egyedi humor jellemzi Carl Hunter filmjét,

amit akár a csend erejére is keresztelhetnénk. Hiszen azon túl, hogy a legjobb gegjei éppen a szereplők néma reakciói, mimikái miatt működnek, a legerősebb szó, a „szeretet” köré épül, amit ironikusan, mégsem akaródzik kimondani.

Sajnos Hunteréknek ez nem volt elég. Az önmagában is értékes történethez hozzáadtak kifejtetlenül hagyott mellékszálakat.

Az ember legkeményebb belső harca, a gyászfeldolgozás az egyén szintjén jól körvonalazódik a racionális, pesszimista Peter és a szentimentális, optimista Alan szempontjából. A házaspár történetében pedig megvan a kapcsolati dialektika felépítésének és a gyász kapcsolatokra kifejtett romboló hatásának lehetősége. Ezt az ígéretet viszont nem váltották be, felszínes és kiaknázatlan marad, elkapkodott feloldással a végén.

Mégis, ami igazán fájó, az Jack története.

Egy jó cím attól jó, mert hatásos, figyelemfelkeltő és, ami a legfontosabb, értelemmel bír a nagy egészt tekintve. A szavak erejének eredeti címe Sometimes always never, ami bölcselkedő paradoxon és öltönyviselési kisokos egyszerre. Van értelme? Van. Ki van fejtve? Nem eléggé. Alan egy régivágású szabó, aki úriembert formál a lázadó tinikorát élő Jackből. A három szó az öltöny három gombját jelöli, amelyeket alkalomhoz illően kell ki-be gombolni. A nagyapa-unoka dinamika sajnos megsínyli a rövidke játékidőt, s alig kapnak közös perceket, holott egy fiú férfivá érése, pláne egy ekkora generációs szakadékkal, mindig érdekes, értékes. Itt viszont csupán egyetlen célt szolgál: Jack kigombolatlan tinirománcát Rachellel (Ella-Grace Gregoire), akiről a nevén kívül semmit nem tudunk meg. Jack története így rögtön két kifeslett szállal enyészik el, magával rántva a film kiemelt metaforáját.

Persze ez nem csoda, hiszen másfél óra játékidő nem feltétlenül elegendő ilyen sok szál elvarrásához – most is igaz lenne: a kevesebb néha több.

Mindazonáltal A szavak ereje, Carl Hunter első nagyjátékfilmje egy tisztes tragikomédia, tele szimbolikával, Bill Nighy zseniális momentumaival és elementáris szeretettel. Nem igazán eredeti, de egyáltalán nem is tucat. Humora pedig mesteri.

Gyenes Dániel

Gyenes Dániel

Gyenes Dániel a PPKE kommunikáció szakos, filmen és újságíráson specializált hallgatója. Ha egy filmben egyszerre jelenik meg a misztikum és a társadalomkritika, nála tuti befutó.

FM ‘tekercs Podcast

 

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..