Kritika

Egy diszfunkcionális ember álma – La Cocina

A mexikói Alonso Ruizpalacios rendező kihajózik. Elmegy Mexikóból és New Yorkban köt ki, hogy azokról meséljen, akik elhagyták hazájukat, hogy ebben az olvasztótégelynek nevezett városban ülepedjenek le. Valahol az aljában, egy étterem konyhájában, papírok nélkül, eldugva, egy új életben reménykedve.

Hullámok fekete-fehér, lassított, szaggatott felvétele. Estela egy hajón áll, előtte New York városa. A bevándorlás toposza, ezúttal azonban felhőkarcolók és Szabadságszobor nélkül. Csak a lányt látjuk, ahogy a metrón spanyolul próbálja megtudni, merre van a 49. utca. Ő nem beszél angolul, senki nem beszéli az ő nyelvét. Nincsenek városképek Manhattanről, nem szól Gershwin Rhapsody in Blue-ja sem. Helyette látunk azonban arcokat, talán egy bolondét, talán egy hajléktalanét. Emberi arcoknak tűnnek, nem filmhez maszkírozottnak. Mintha éppen ott kapták volna le őket a Times Square-en.

Estela csak egy valamit tud, a The Grill nevű éttermet kell megtalálnia, ott majd adnak neki munkát. A képarány ekkor még szélesvásznú, nemsokára leszűkül, mint ahogy a film játéktere is. Estela azonban mégsem lesz a hősünk, Ruizpalacios átver bennünket. A lány inkább lesz idegenvezetőnk egy olyan világban, melyben ő maga is idegen. Aztán feltűnik Julia, az amerikai pincérnő, majd a szakács Pedro is, akinek Estela köszönheti munkahelyét. Elkapott pillantások, incselkedés, valami van köztük. De ez nem játék, sokkal súlyosabb, szomorúbb.

A La Cocina két ember egy kiemelt napját meséli el. Ez ma az ő történetük, tegnap vagy holnap lehetne bárki másé. Ruizpalacios egy mikrovilágot teremt ebben a konyhában, sok lakóval, számos sorssal. Mindenki a helyén, az üzem beindul, a rendeléseket magából kiöklendő kis gép monoton ritmust ad a konyhai koreográfiának. A pultok mögött azonban nem robotok állnak, hamarosan eluralkodik a káosz, és nem azért, mert a kisember megtörik a mechanizmusra épített rendszer súlya alatt, mint Chaplin a Modern időkben, hanem mert szarik rá. Hiába üvölt a séf, mint R. Lee Ermey, a humorát ő sem vesztette el. Ez a túlélés egyetlen stratégiája.

Felemelő, hogy a La Cocina, hogyan tud kiegyensúlyozott maradni ebben a káoszban. Ruizpalacios mintha mindent akarna, és mindennek az ellentétét. A túlnyomórészt 4:3-as képarányt tágítani, ha ez kell a szabadsághoz, a fekete-fehér képekbe színt vinni, a természetes fényeket olykor expresszionista megvilágításra cserélni, ha éppen ez adja meg a jelenet komikumát. Steadicamre helyezett kamerája úgy mozog az étterem mögötti labirintusban, mint Kubrické a Ragyogásban, hogy utána egymásra vagdoshassa szereplői rövid közelijeit, kihasználva az ide-oda pattogó arcok komikus hatását (némi idegesítő hangeffekttel aládúcolva).

A La Cocina egyes kompozíciói Wes Anderson-i szimmetriával dolgoznak, míg mások a kép aljára vagy sarkába nyomják a félig levágott arcokat, hogy a kép közepét valami ormótlan izé foglalhassa el.

Mindemellett vagy mindezek ellenére pedig elkészíti az egyik leghatásosabban koreografált hosszúbeállítást, amit valaha láttam. Felér egy Victoriával és Cuarón is megirigyelhetné.

Ruizpalacios igazi mutatványa azonban mégsem az, hogy felvonultatja a filmtörténet eszköztárát, hanem hogy mindezt képes szépen, csomómentesre kikeverni. Ennek pedig azt hiszem, az alapanyaga az empátia, amellyel karakterei felé fordul, a hitelesség, ahogy ezeket a figurákat bemutatja, és a humor, mely olykor egészen eldugva, olykor kimondottan az előtérbe helyezve az egész filmet belengi és varázsát adja. Ellentétes érzelmekkel játszik a rendező, hol nevettet, hol megsirat, de úgy, hogy egyik sem oltja ki a másikat. Kevesen mernek ilyen kalandra vállalkozni, és még kevesebbeknek sikerül, Alonso Ruizpalacios azonban a kavalkádot nagyon finom kézzel vezényli, így felejthetetlen moziélményt biztosít.

Kertész Imre Gályanaplójának legelején a funkcionális emberről ír. Azt írja, a tragikus embertípus már megszűnt létezni. „A tragédia hőse a magát megalkotó és elbukó ember. De ma már az ember csak alkalmazkodik.

Végignézve a konyha arcain, nem látunk mást, mint elgyötört embereket, akik próbálják túlélni, hogy semmi mások, mint egy gépezet részei,

melynek teremtője az étterem tulajdonosa, Rashid. „Megállítottad a világom“ – mondja Rashid, mikor a rendszer mégiscsak leáll. „Miért?“ – kérdezi. „Van munkájuk, jó fizetést kapnak. Esznek“ – mondja aztán. Ez az ember léte, hogy eszik. „Leélni az életet úgy, hogy egyáltalán nem vesznek részt az életükben, és azt, ami történik, végül mégiscsak annak kell tekinteniük, ami: az életüknek.“ – írja Kertész valamivel később.

Pedro azonban nem tartozik közéjük. Ő a düh, akiknek érzelmei kiszakítják ebből a világból. Az erőszak fájdalmas, de mintha szükséges lenne, őrjöngeni az őrültek szoktak, de mi van, ha már nincsen más nyelv a kifejezésre. „Angolul kell sírnom“ – mondja, szétrobban tőle a feje.

Lement az ebéd. Az étterem zárva, szünet. Pedro kilép a sikátorba, a kép kitágul, madarak repülnek el az égen. Egyesek a szemetet viszik ki, mások egy sörrel üldögélnek a padkán. Mik az álmaik ezeknek az emberek, kérdezi Pedro. Van, akinek a pénz, van aki egy saját házról álmodik, egy garázzsal, ahol kedvére szerelhet, van, aki a szerelméről. De miről álmodik Pedro?

Akármiről is, az ott van ebben a filmben és szomorúan foszlik szét. De a történések mégiscsak történetté válnak, Pedro megalkotja saját magát, és hogy aztán elbukik-e, értelmezés kérdése. „Végezetül csak sikerült kibújnom e személytelen sors alól; az én legnagyobb kalandom mégiscsak én vagyok“ – teszi még hozzá Kertész.

A filmet a Berlini Nemzetközi filmfesztiválon láttuk, további cikkeink az eseményről itt

Ruprech Dániel

Ruprech Dániel a PTE Filmelmélet és filmtörténet, valamint Esztétika szakán végzett. Egyetemi évei alatt több lapban és filmes oldalon publikált. 2011-ben Berlinbe költözött, ahol jelenleg is él. 2018-tól a berlini Filmakadémia gyártás szakának hallgatója. Filmes munkái mellett az írástól sem tudott elszakadni, 2023-tól jelennek meg cikkei a Filmtekercs oldalán.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com