Az év legsötétebb hónapjában semmi másra nem vágyunk, mint melegségre és színekre. Szerencsére ennél többet ad a Kaliforniai álom című film, ráadásul ez a nyitómondat sem a marketing osztályról jött, hanem a kritikusból az első képkockák után. Csak egyetlen kérdés marad: vajon nem ugyanazzal a problémával küzd-e maga a film is, mint a benne szereplő karakterek? Könnyed, de keresett terméknek lenni, vagy önmagamat megvalósítani szeretném jobban?
Téli depresszióra tehát mindenkinek Ryan Goslingot és Emma Stone-t írnék receptre. Ebben a filmben Stone – nem először – Ryan Gosling párját alakítja, kettőjük viszonya viszont egész más itt, mint ott volt. Tél, tavasz, nyár, ősz és ismét tél. Ezek az állomásai kapcsolatuknak: a két elveszett fiatal találkozásuk előtt, az egymást kerülgető tavaszi időszakban, kapcsolatuk nyarán és akkor is, amikor már a gondok jönnek. A körforgást mint egy epilógusként egy újabb tél zárja le: 5 évvel később egy véletlen találkozás hozza vissza a régi érzelmeket, és teszi fel a „mi lett volna, ha” soha fel nem tehető kérdését.
De valljuk be, két lúzer életét követjük: az egyik klubról klubra jár, ahol a jingle bells a legtöbb, amit elvárnak tőle; a másik pedig élete meghallgatására vár, hogy aztán szeretett díva legyen a lehetőségek városában. Kezdeti rossz kísérletek és minden szakmai minőséget nélkülöző pénzkereseti lehetőségek után mindkettőnek teljesül a vágya, de már nem lehetnek olyan boldogok, mint amikor együtt nélkülöztek.
Legnagyobb erénye Damien Chazelle alkotásának, hogy a banálisnak ható szerelmi történet nem enged a karácsonyi giccses kliséknek, romantikus szerelmi történetek nagyepikai fordulatainak; szereplőin és néha nyomorult sorsukon tudunk nevetni. Kedvencem az Ebenezer Scrooge szerepében tetszelgő bártulajdonos (J.K. Simmons), aki csak a dekorációból tudja, hogy karácsony van, és nem átallja kirúgni a zűrös magánéletű, ámde tehetséges fiatal zenészt, Sebastiant (Ryan Gosling).) De ugyanúgy inkább komikus a női főszereplő, Mia (Emma Stone) minden gyerekes próbálkozása is, hogy egyszer majd híres és kedvelt színésznő legyen, addig elég bármilyen sorozat epizódszerepe vagy csak egy pultos állás a hollywoodi sztárok közkedvelt kávézójában. A legviccesebb mégis, ahogy kapcsolatuk kialakulása közben egymást oltják. Néha közben dalra fakadnak, s táncolni kezdenek. Annyi baj legyen! Végső soron ez a la la land (ez volna a film eredeti címe), ami az amerikai szlengben a minden realitást nélkülöző állapotot jelenti (ráadásul Los Angelesben, vagyis LA-ben…)
Több módon rájátszik a film a múltidézésre. A bemutatott szerepeken túl a 35 mm-re forgatott nyersanyag is régi fényben mutatja. (Azon belül is annak anamorfikus változatára készült, amit cinemascope-nak hívnak, és ami az 1950-es szélesvásznú forradalmában az Ének az esőben és társai kedvelt hordozója volt majd’ 20 évig.) Vele jöttek a lágy színek, a klasszikus tánckoreográfia és a zene is, ez utóbbi pedig egy musical esetében különösen hangsúlyos. Háromnegyedekből álló tánclépések és az improvizatív jazz váltogatja egymást, amit jól ismert, már-már klisés képek követhetnek kivilágított Los Angelesszel vagy füstös bárral a vásznon.
Giccsesen és sztereotip módon hangzik? Valóban, a Kaliforniai álom nem nélkülözi a bevált történetmesélési módszereket. Fred Astaire és Ginger Rogers szerelmespárja és tánclépései térnek vissza a ’30-as évekből, ami a 21. században túlhaladottnak hathat. Ami miatt mégis van létjogosultsága, az a két főszereplő motivációiban rejlik, ez pedig újabb értelmezési lehetőséget ad a hirtelen táncra perdülő sztárok mögött. A főszereplők tiszta művészetet kereső attitűdje lehet ugyanis gyermeki áltatás, az „én majd jobban csinálom” álomba ringatása, s ugyanúgy kompromisszumot nem kereső, az elképzelt útról letérni nem akaró alkotás megvalósítása.
Minden művész legfontosabb kérdése: mit jelent nekem kiszolgálni a közönségemet? Mikor adom nekik a legtöbbet, és hogyan, milyen úton érhetem el, hogy elmondjam, most már megérkeztem? Furcsa dolog, hogy miközben a film szereplői ezeket az utakat járják be meghozva a maguk kisebb-nagyobb kompromisszumait, ugyanezzel a kérdéssel kellett szembesülnie a film alkotóinak is. Megmaradni zenés-táncos-színes-szagos old school hollywoodi mézescsupornak, vagy megmutatni a mögötte látható, gyakran széthúzó dilemmákat. Damien Chazelle előző filmjében, a Whiplashben már feltette ember és művészet viszonyának kérdéseit. Úgy néz ki, most sem tágít.
