Agyondíjazták Cannes-ban a mindössze 26 éves Lukas Dhont elsőfilmjét. A Lány úgy mutatja meg egy lélek földcsuszamlásszerű változásait, hogy egészen a cunamiig a felszínen nem érződik szinte semmi.
Ugyan a legnagyobb elismerést, a szekció fődíját nem a Lány kapta, mégis ezé a filmé darabszámra a legtöbb díj idén Cannes-ban: a legjobb elsőfilmnek járó Arany Kamera-díj, az Un Certain Regard versenyszekcióban a legjobb színésznő elismerése (Victor Polster), a nemzetközi filmkritikusok FIPRESCI-díja, valamint a Queer Pálma. Vagyis kijelenthető, hogy Lukas Dhontnak sikerült valami olyat mutatnia, ami széles merítésben megragadta a közönséget.
Pedig a Lány meglepően egyszerű, pontosabban: sallangmentes. A történet egy lányról szól, aki fiúnak született. 15 éves, baletttáncosnő szeretne lenni, céljaiért mindenre hajlandó. Itt feszül az ellentmondás: testi fogyatékossággal különösen nehéz boldogulni a táncművészet köztudottan kompetitív légkörében. Pedig Lara (Victor Polster) élete egészen szépen halad. Apja és öccse nem pusztán elfogadja őt, hanem szereti is. A csonka család (ahol az anya hiányára még csak utalás sincs) a lehetőségekhez képest egyben van, se nem jobb, se nem rosszabb, mint bármilyen átlagos nyugati família. Az iskolában is csak elvétve ejtenek szót Lara másságáról. Az orvosok segítőkészek, az egészségügy támogató, a társadalom nyitott.
Mégis, mindennek ellenére látszik, hogy Lara szenved.
Elképesztő messziről indult a transzvesztita-mozgalom, hogy idáig elérjen. Hogy egy férfitestben született nő ennyire kevés akadállyal, ilyen sok támogatással és ennyire kevés ellenállással válhasson nővé. Azonban Lara nem nő, hanem lány – a letisztult, leegyszerűsített cím kiváló. Épp olyan sallangmentes, mint a film. A mozi legjobb jelenetében Lara befekszik édesapja mellé az ágyba, zokogva, mire az apja megnyugtatja: nem tud azonnal nővé válni. Ezzel csodálatosan rávilágít a film egész tartalmára: milyen az, amikor egy ember nemcsak gyerekből felnőtt lesz, hanem fiúból lány is eközben.
Dhont pedig mintha játszana a nézővel. Megannyi jelenetben szinte tapintható a feszültség, vártam, hogy valami történjen, a főszereplő vagy a környezete egyszer csak felrobbanjon, de ez egészen az utolsó jelenetig elmaradt.
Emiatt különös kettősség benyomását hordozza magán a Lány: valójában alig történik benne valami, miközben mégis izgalmas.
Itt a valódi rendezői bravúr: hatásvadászat nélkül ábrázolni az ember belsejében zajló földcsuszamlásszerű változásokat.
A felnőtté válás és a felvállalás (a coming of age és a coming out) összekapcsolása az utóbbi években meghatározó téma volt számos filmnél, amelyek közül kiemelkedett a Szólíts a neveden vagy a közelgő Kszi, Simon. De a Lány más, és nem csak azért, mert a központi karakter transz-, és nem homoszexuális. Más a megközelítése. Ahogy a melegfilm szintén óriási utat járt be az elmúlt évtizedekben, úgy a transzneműségről szóló filmek is. De a nyomvonal követhető: A fiúk nem sírnak, Így is-úgy is Laurence, Egy fantasztikus nő, majd most a Lány.
A legszembetűnőbb változás a környezet hozzáállása. A múlt századi cirkuszi érdekességet előbb követte a szánalom vagy a sajnálat, majd azt váltotta fel az érzékeny emberiesség. A folyamat része az is, ahogy a rendező témához való viszonya átalakul. Lukas Dhont dokumentarista stílusban forgatott, tehetsége mégis abban mutatkozik meg, hogy túldramatizált eszközök nélkül, de mégsem szociográfiaként ábrázolja a témát. Ebben persze elévülhetetlen érdeme van a főszereplőt játszó Victor Polsternek. Közös munkájuk gyümölcse az intim pillanatok megkapó együtthatása.
A Lány mindent egybevetve olyan, mint az Egy fantasztikus nő, annak a serdülőkori párja: mindkét történet egyértelműen értelmezhető a transzszexualitás nélkül is. Hiszen most végtére is egy lányt látunk, aki kamaszodik, és ugyanúgy elégedetlen a testével, mint az összes kamaszlány. Ez a kettős dimenzió az, ami kiemeli a transzkarakterek átlagából Larát.
