„Tarkón lövöm az isteneket és fenevaddá fejlődöm” – így kezdődik a Larry című elsőfilm titánok mérgétől izzó rapdala. Bernáth Szilárd alkotása egy dadogásával küzdő rappersrác történetén keresztül mesél a harag természetéről, a „Sorsod Borsod” életérzésről és a tehetségkutató műsorok kizsákmányoló attitűdjéről. Végre egy olyan magyar film, ami mer foglalkozni a társadalmunkat leginkább meghatározó érzelmi állapotokkal: a dühvel és a frusztrációval.
Underground, trap, mumble, freestyle, horrorcore, pop rap vagy trap metal. A hiphop behatárolhatatlan világa ki sem látszik a definitív skatulyáktól, ezért nem csoda, ha egyes kifejezések szép lassan utálat tárgyává válnak. Napjainkban a szubkultúra legmegosztóbb jelzőjének talán a „real” számít – a zenészek és rajongók addig használták ezt az ártatlan szlengszót, hogy ma már azt sem lehet pontosan tudni, mit is értenek alatta. A gettóműfaji gyökerek miatt volt idő, hogy az a rapper számított realnek, aki tényleg ismerte az utca törvényét és maga is bűnözött. Más szemszögből azokat a (gyakran befutott) zenészeket tekinthetjük realnek, akik meg tudták őrizni eredeti gondolataikat és stílusukat, nem felejtették el, honnan jöttek, vagyis nem vettek fel celebekre jellemző allűröket. De azt is hallani, hogy a real rapper egyszerűen, de jól érezhetően csak őszinte.
A magam részéről Bernáth Szilárd Larry című elsőfilmjét már azért üdvözlöm, mert elvágja a fogalommeghatározások gordiuszi csomóját: a cselekmény tetőpontján látható előadáshoz nem illenek az olyan szavak, mint a fellépés, a produkció vagy a koncert, az önkifejezés lelkünk mélyéről feltörő formájának, egy katartikus öngyógyítás első állomásának leszünk szemtanúi.
Egyúttal a „real rap” tűpontos definíciójának.
Ha akarom, a Larry történetét egy high concept sztoriként is el tudom mesélni: egy dadogásával küzdő, borsodi birkapásztor saját rapdalával benevez egy tehetségkutató műsorba, sikere azonban erősen kérdéses, hiszen emberek előtt képtelen akár egyetlen folytonos mondatot kiejteni, nemhogy ütemesen rappelni. És Bernáth Szilárd alkotása tényleg lehetett volna egy Hollywoodot mintázó kommersz film is az (amerikai) álomszerű önmegvalósításról, de szerencsére főhősét nem a hamis illúziókat ébresztő ózdi hősről mintázta. A Larryt azért tudom igazán szeretni, mert a tetőpontjáig fenntartotta bennem azt az ambivalens izgalmat és frusztrációt, hogy egyszerre szurkoltam azért, sikerüljön a címszereplőnek a döntőbéli fellépés, illetve annak, hogy ne sikerüljön, vagyis ne úgy…
A kortárs magyar valósághoz egyszerűen nem illik az önmegvalósítás kifogástalan happyendje. A film hitelét épp az adja, hogy alkotói a karakterre fókuszálnak, nem az általa eladható üzenetre és történetre.
Érezhető, milyen komoly dramaturgiai munkát igényelt Larry, vagy eredeti nevén Ádám figurájának és háttértörténetének megalkotása. Az élő-lélegző hőst egyszerre jellemzi az agresszió, a meg nem élt düh kitörésétől való félelem, a szeretetvágy és a kiútkeresés. Ijesztő, de szánni való, érzékeny, de bizonytalan kommunikációjú alak. Bernáth Szilárd pedig csak fokozatosan tárja fel előttünk az erőszakkal, alkohollal és gyásszal telített családi múlt terhét, a dadogás eredőjét.
Addig csak Vilmányi Benett kirobbanóan feszült játéka mesél motyogással teli sétákkal,
haszonállatokkal szembeni szenvtelenséggel és a rendőr édesapa előtti, „biztos, ami biztos” titkolózással. A fiatal rendező finom pszichológiai érzékkel előbb ismeretlen eredetű szorongást kelt bennünk, hogy aztán annak okait megismerve a főhőssel együtt alakítsuk legyőzhető félelemmé a sztori kínálta frusztrációkat.
Ezt az önismereti folyamatot mélyíti el a Larry empatikus vágástechnikája, ami Szabó Tamás munkáját dicséri. A traumatizált főhős fejében uralkodó, folytonos zajhoz és a dadogáshoz ugróvágások társulnak. Ez a megoldás gyakran Vilmányi Benett legapróbb mozdulatait is megtöri, és döbbenetesen felerősíti a karakterére jellemző zaklatottságot. Ám ahogy az egyre szimpatikusabbá váló főhős egyre bátrabban néz szembe traumájával, úgy finomodnak az ugróvágások is. A tetőpont önkifejezése pedig már egy hosszú beállítással, vagyis a vágatlansággal szabadítja fel Ádám lelkét.
A Larry egy borsodi srác kitörési kísérletét kínálja fel nekünk, csak nem földrajzi, hanem a traumafeldolgozás értelmében. Ezt a tényt azért is fontos leszögezni, mert Bernáth Szilárd filmjének nagy erénye, hogy szinte kivétel nélkül bravúrosan mellőzi a sztereotípiákat és a kézenfekvő megoldásokat. Élhetett volna a bárányok révén keresztény szimbolikával, ám ezt az utat messziről kerüli. Valószínűleg ezért olyan bivalyerős az a szituáció, amikor Ádám ösztönösen igyekszik lemosni magáról a birkapásztorság kellemetlen szagát, az atyai kötelék taszító bélyegét.
De a Larry könnyedén válhatott volna a kelet-európai művészfilmekre oly jellemző szegénységpornóvá is,
ám Bernáth Szilárd borsodi világa lehúzó, de nem élhetetlen miliővel rendelkezik.
E megoldás pedig egy tudatos és reális önismeretből fakadó rendezői döntésnek tűnik. Egyrészt a szegénység és a rasszizmus rögrealista kihangsúlyozása elvette volna Ádám traumafeldolgozásának élét, így saját dalát is inkább csak egy dühös közéleti rapnek tudnánk be, mint ahogy a tehetségkutató egyik zsűritagja ezt meg is teszi. Másrészt egy, a fővárosi értelmiségi világhoz szokott rendező nem is biztos, hogy autentikusan tudta volna visszaadni azt az összetett megyei miliőt, amit egyszerre jellemez a letűnt ipari múlttal járó hátrányos helyzet (Ózd, Putnok és térsége) és a Világörökség részének tartott természeti szépség (Aggteleki-karszt), illetve a kulturális értékekben való gazdagság (Sárospatak, Vizsoly, Regéc, Füzér, Edelény, Kelemér stb.).
Ezért aztán a Larry borsodi világa úgy hat frissnek, hogy közben igaznak is érezzük. „Én nem fogom az egész életemet koszos kézzel leélni!” – állítja az egyik mellékszereplő, és az örök lamentálás közepette képünkbe kapjuk a külföldi szerencsét próbálás damoklészi kardját. Ismerős. És kapunk piti tolvajlást az autóbontóból, tüntetést a gyár előtt, autóbuszokon megélt monoton ingázást, alkoholizmust és családon belüli erőszakot, de közben a visszhangzó vasúti híd alja vonzó menedékké, a magára hagyott gyártelep kiváló kliphelyszínné, a szürke paneltömb teteje pedig alkalmi kocsmává tud válni.
Hasonlóképp a cigánysággal szemben élő fajgyűlölet is tompított formában, csupán egy-egy mondat erejéig jelentkezik a filmben.
Mi több, a cigánytelepen játszódó bulijelenetben Bernáth Szilárd épp a sztereotípiákat és előítéleteinket játssza ki ellenünk, amikor két szituáció párhuzamos vágásával elhiteti velünk, hogy verekedés fog kitörni. A Larry romái inkább segítőtársnak bizonyulnak Ádám életében, így Bernáth Szilárd rendezése a toleranciára nevelés terén is szimpatikusan vizsgázik. E ponton kell kiemelni a főhős útját egyengető Csala Dót (a rapper lényegében önmagát alakítja a filmben), aki olyan önfeledtséggel, derűvel és életszeretettel játssza elvágyódó, de kitörésre képtelen figurát, hogy – más, ezirányba mutató cselekményszálak nélkül is – azonnal elhinnénk neki: ha nagyon akarjuk, találhatunk még tartalmas életre „az édentől keletre.”
De Csala Do személye azért is kiemelendő, mert jelenléte jelzi, hogy Bernáth Szilárd a rap – magyar filmekben ritkán felbukkanó – világát is igyekezett élővé tenni. A címszereplő figuráját eleve egy tehetségkutatóban felbukkant, gyötrelmes gyerekkorú borsodi srác, Serrano ihlette, de a szájmaszkban elkövetett fellépések ismerősek lehetnek a trap metal egyik ászától, scarlxrd-től is. Több, valódi rapper is felbukkan a filmben, például a mezőkövesdi Funktasztikus. A központi dal („Ettől sem leszek ép”) pedig – amin többek között Závada Péter is dolgozott – olyan kultgyanús szerzeménynek tűnik, ami egyszerre szolgálja a film dramaturgiáját,
ugyanakkor kifejezi azt a gyűlölettel és elfojtásokkal teli, robbanásközeli közhangulatot, ami napjaink Magyarországát jellemzi.
Bernáth Szilárd egyébként hasonló módon keresi a valóságot más karakterek esetében is. Miközben a tehetségeket kizsákmányoló showműsorokat éles kritikával illeti, a zsűritagokat önmagukat játszó hírességek (Borbély Alexandra, Puzsér Róbert, Linczényi Márkó) alakítják. A vidéki jelenetekben pedig amatőr szereplők működnek együtt a hivatásos a színészekkel.
Muszáj kitérni még Ádám életében két hangsúlyos mellékszereplőre, az édesapára és a mostohaanyára. Bernáth Szilárd azzal is elkerüli a kézenfekvő megoldást, hogy a Thuróczy Szabolcs által megformált szülőből nem farag egyértelmű antagonistát. A rendező mélyen elítéli a családon belüli erőszak tettét, ugyanakkor finoman jelzi, hogy ez a bűn nemcsak az áldozaton, hanem az elkövetőn is képes örök sebet ejteni. Előbbién soha be nem gyógyulót („Ettől sem leszek ép”), utóbbién folyton kiújulót („Ettől sem leszek ép”). Ezért aztán Somogyi Zoltán egy démonjaival birkózó férfiként tűnik fel, aki – fiáról is gondoskodva – próbál új és hasznos életet kezdeni, de úgy, hogy közben kölcsönös értelemben sohasem beszélget családjával.
A kommunikációképtelenségtől izzanak az apa-fia páros közös autózásai.
A mostohaanya talán az egyetlen karakter, aki valamelyest kilóg a filmből. Jelenléte egyszerre hoz enyhülést és feszültséget Ádám életébe. Szandtner Anna olyannyira képes nyitottsággal, szeretettel és gyengédséggel elárasztani a figurát, hogy az apa és fia között őrlődő nőt elég erősnek hittem ahhoz, hogy saját maga védelmében képes mindkettejüket elhagyni. Sorsa azonban egy statisztikák tekintetében valós, de számomra mégis mesterkéltnek ható, földutas találkozóban pecsételődik meg.
Szabó Istvántól (Álmodozások kora) Török Ferencig (Moszkva tér) számos példát találunk arra, hogy az elsőfilmes rendezők egy-egy „Így jöttem” filmmel mutatkoztak be a nagyközönségnek. Bizonyos szempontból a Larry-t is lehet nemzedéki életérzést (leginkább dühöt és frusztrációt) megragadó alkotásként jellemezni, de a magam részéről inkább egy harag természetéről szóló, mélyen személyes karaktertanulmányként értékelném. Bernáth Szilárd debütálását empátiája és érett gondolkodásmódja miatt ünnepelném. Elég bátor, előremutató, mégis józan szemléletű rendező ahhoz, hogy ne az önpusztító haragban való veszteglést ábrázolja, hanem a dühvel való szembenézést. A Larry az emberségtől és a merészségtől lesz igazán real film.
A Larry december 1-től látható a mozikban.
