Fókuszban Kritika

Hol a barát háza? – The Last Black Man in San Francisco

A közelgő díjszezon egyik legérdekesebb darabja a The Last Black Man in San Francisco, amelyben egy fiatal srác visszaveszi a nagyapja által épített házat mindennemű harc nélkül, de nem is jogosan. Az utolsó fekete San Franciscóban keresi az otthonát.

A The Last Black Man in San Francisco egy rasszok közötti különbségekre rámutató társadalomrajz, amibe egy ártalmatlan fekete srác otthonkeresését injekciózták. A filmet az elsőfilmes Joe Talbot rendezte, és a főszerepet játszó Jimmie Failsszel közösen írták. A szerepben is azonos nevet viselő Fails már dolgozott együtt Talbottal, annak kisjátékfilmjében, a 2017-es American Paradise-ban.

A The Last Black Man in San Francisco központi gondolata a dzsentrifikáció köré összpontosul, ami a lakosság kicserélődését jelenti. A szegényebb városrészekből távozik az ott élő közösség, hogy átadják helyüket egy jóval módosabb társadalmi réteg számára. A helyzet annyiban egyedi San Francisco környékén, hogy az eredetileg feketék által épített városrészeket most a fehér és kicsit sznob lakosság lakja. Valami ilyesmi történt Jimmie-vel és családjával, mikor sok évvel ezelőtt kiköltöztették őket barokkosan túldíszített, boszorkánykalapos és faragott oszlopokkal tarkított házukból. Ennek már sok éve,

Jimmie mégsem képes elengedni a tudomása szerint nagyapja által épített házat.

Olyannyira nem, hogy a jelenlegi lakók dühöngése ellenére szabadidejében gondozza a kertet és javítgatja a ház kevésbé fitos részeit.

Egy ilyen alkalommal döbbenten veszi észre Jimmie és barátja, Mont (Jonathan Majors), hogy az ott élőket kilakoltatják. A banki procedúra hossza miatt a ház évekig üresen állna, ha Jimmie a helyzetet nem használná ki: illegálisan beköltözik a családja által régen lakott vityillóba. Na, de nem csak pár éjszakára. Jimmie hosszú távra tervez. Bútorokat visz és életvitelszerűen ott tartózkodik Monttal.

A cselekmény a meseszerűség határait súrolja, de a film világa időről időre emlékeztet minket, hogy a mese legfeljebb egy múlthoz tartozó ház falain belül lehet érvényes, és talán nem is igaz.

A kényes, anyagi helyzet alapú átköltöztetés így válik egy személyes történetté. A ház, ahol Jimmie felnőtt, amit nagyapja épített az utolsó tárgyi lenyomata a kornak, mikor minden rendben volt. A házban még együtt élt az egész család, a szülei a ház elhagyása után válnak el. Jimmie ezért tér vissza festegetni otthonát, hogy megőrizze azt abban az állapotban, amikor még minden jó volt.

A The Last Black Man in San Francisco úgy lesz egy társadalmi probléma lenyomata Jimmie Fails történetén keresztül, hogy nem ítél el senkit. Nem hibáztatja Jimmie-t, hogy a múltban él, nem vállal politikai megmondószerepet a dzsentrifikáció ügyében. Csupán egy ártalmatlan történetbe csomagolja a rideg valóságot, ahol a tündérmesébe illő ház a nyugalom szigete. A film cselekményének nagy része abból áll, hogy Jimmie próbálja megszerezni ezt a helyet először az ott lakóktól, majd a banktól, de sajnos véglegesen sehogy sem sikerül, mert a valóság bekopogtat az ajtón.

Jimmie otthonkeresése San Francisco külvárosának ipari tájképe elől indul, ahol a gettóbandák között nem érzi jól magát. Sajnos a költözés után a jó környék közegéből is ki fog lógni. Az öböl túloldalán hatalmas gyárépületek (amiről néhányan azt hiszik, atombombát gyártanak benne), a vízen messzi tankerek. A film a környezetet visszafogottan és a realista ábrázolásmódtól eltávolodva mutatja meg. Mintha a film világa a kép keretén túl nem is folytatódna. Az operatőr, Adam Newport-Berra (aki két epizód képeiért a felkapott Eufóriában is felelt) munkája is a realizmuson túl ragadható meg. A Last Black Man képei festményszerűek, sokszor a térérzet is hiányzik.

A síkszerű kompozíciók és a sokszor frontális beállítások egészen kifinomult módon válnak a film részévé.

A színészek hasonlóan kiváló teljesítményt nyújtanak. Jimmie Fails esetében nem is meglepő, hiszen a saját történetében kell önmagát alakítania. Jonathan Majors, mint Mont pedig még inkább visszafogott. Az ő játéka nyugodtan megbújik, már-már észrevehetetlen a vásznon, de csak azért, hogy a film egy pontján érzelmek sorát tárja elénk. A film csúcspontjában, a The Last Black Man in San Francisco színházi előadásában az egész film rezüméjét adja egy személyben. A mellékszereplők közül kiemelendő a Halálos fegyver egykori sztárja, Danny Glover Mont vak nagyapjának szerepében és a kevés játékideje ellenére remek alakítást nyújt.

A The Last Black Man in San Francisco erényeit összefoglalva kijelenthető, hogy az operatőr munkája, a színészi játék és a naiv történet egységet alkot. Minden képnek és gesztusnak megvan a helye a filmben, és kifejezően tükrözik az alkotók egyedi hozzáállását az egyáltalán nem bagatell témához.

Az amerikai függetlenfilmek hangulatát idéző, különös képek miatt a The Last Black Man in San Francisco a Wes Anderson-féle queer filmekre is hasonlít (itt az eredeti angol jelentést kell érteni a szó alatt: furcsa). Joe Talbot a társadalmi különbségeket politikai szerepvállalás, sőt értékítélet nélkül viszi filmre, csak egy szeletet ragad ki az amerikai külvárosok világából. Mindezt egy kicsit furcsa, nem megszokott lencsén keresztül nézi, hogy nekünk egy lózungoktól mentes két órás filmben beszéljen a dzsentrifikáció témájáról.

Nagy Tibor

Nagy Tibor

Nagy Tibor jelenleg az ELTE-n tanul Filmtudomány mesterszakon. Kedvenc műfajai a klasszikus hollywoodi gengszter- és westernfilm. Különös figyelmet fordít az izraeli filmekre és a vallási témákra.

FM ‘tekercs Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..