Kritika

Élőben kapcsoljuk a Sátánt – Late Night with the Devil

A Late Night with the Devil egy roppant szórakoztató műfaji mix, ami ugyan egyik szegmensében sem megy el a falig, de így is az év egyik legegyedibb horrormeglepetése.

Nehéz, érdekes és faramuci műfaj az áldokumentumfilm. Hiszen sok esetben akkor tud igazán hatásos lenni, ha sikerül átvernie a nézőt. Ám ha kiderül a turpisság, akkor könnyen súlytalanná válhat. Ennek esszenciális példája a BBC legendás halloweeni különkiadása, a Late Night with the Devilt ihlető Ghostwatch. Az 1992-es tévéfilm még mai szemmel is jobb, mint bármely valódi „szellemvadászos reality”. Akik bő harminc évvel ezelőtt, Halloween este a BBC-re kapcsoltak, első ránézésre egy teljesen normális talk show-ba futottak bele. Egy műsorba, ahol míg a stúdióban egy jól ismert, veterán tévés arc kérdezgette a szakértőket, addig a stáb az állítólagos szellemjárta családi házban kereste a paranormális eseményeket.

Aztán elszabadult a pokol…

Noha a műsor a BBC antológiafilmes sorozata részeként (Screen One) futott, nagyon sokan – főleg, akik csak később kapcsoltak oda – azt hitték, hogy valóságot látnak. Hogy tényleg lecsapott egy démon a BBC-re. Noha állítólag nem ez volt az alkotók célja, a Ghostwatch hatása és utóélete (és az általa keltett morális pánik, zavaradottság) leginkább Orson Welles hírhedt – Amerikát pánikba döntő – A világok harca rádiójátékához, vagy éppen az 1999-es Idegleléshez hasonlítható. (Ma már lehet, hogy nehéz elhinni, de igen: a 2000-es évek elején, az internet hajnalán tényleg az volt a közhiedelem, hogy a The Blair Witch Project valóság.)

Mai szemmel azonban – az Idegleléshez hasonlóan – szinte lehetetlen úgy nézni a Ghostwatchot, hogy ne tudjuk, amit látunk, az fikció. És bár vannak hatásos húzásai, így nem is tud igazán izgalmas lenni. Hiszen a fő attrakciója épp a valóság illúziójának megteremtésében rejlik. Mai szemmel már inkább csak tévétörténeti kuriózumként érdekes, mintsem teljesértékű horrorként. Nem véletlen, hogy hosszútávon a legemlékezetesebb, legközkedveltebb found footage filmek ironikus módon éppen azok, amelyek ugyan átveszik a dokumentumfilmes külsőségeket, de céljuk nem feltétlen az, hogy a néző valóságként tekintsen rájuk.

Mert lehet, hogy az élet írja a legjobb történeteket, de ahhoz, hogy egy film hosszútávon is érdekes legyen szükség van másra is.

Látvány, hangulat, színészek, humor, tartalmi rétegek és a precízen megszerkesztett/megírt cselekmény: többek ezek miatt nézünk meg egy filmet akkor is, ha már rég tudjuk, hogy mire megy ki a játék.

A Late Night with the Devilt sokan a Ghostwatch szellemi utódjaként emlegetik. Ám a hasonlóság csak felületes. Jóllehet a két film alapkoncepciója („egy tévéműsorban, élő adásban elszabadul a pokol”) és stílusa hasonló, de a Late Night with the Devil meg sem próbál az elődjéhez hasonló médiaszenzáció lenni. Teljes egészében filmként funkciónál. Eleve kérdéses, hogy az internet korában kivitelezhető lenne-e egy mozifilmes formában megvalósított Ghostwatch/Ideglelés– szintű „néphülyítés”. A felvetés enyhén ironikus, tekintve, hogy milyen elképesztő méreteket ölt – az akár videós formátumú – álhírek mértéke. Ám annak az időnek, amikor a Cannibal Holocaust rendezőjének a bíróságon kellett bizonygatnia, hogy nem ölte meg a színészeit, valószínűleg végleg leáldozott.

A Late Night with the Devil tulajdonképpen a (sosem létezett) Night Owls éjjeli talk show „elveszett” halloweeni epizódja. Az egész film az elejétől a végéig úgy épül fel, mintha csak egy valódi, ’70-es évekbeli beszélgetős műsor lenne – kiegészítve a „nyilvánosságra került” backstage felvételekkel. Az illúzió ezen a téren kifogástalan. A Late Night with the Devil abszolút hitelesen teremti meg a korszak késő esti talk showjainak képi világát és atmoszféráját. Miközben – a cselekménybe építve – reflektál a hetvenes évek sátánista morális pánikjára is.

A Cameron és Colin Cairnes író-rendezőpáros pedig talk show-mintára fokozzák a feszültséget. A kisebb attrakciótól szépen fokozatosan haladva az egyre nagyobb, látványosabb, félelmetesebb és nyugtalanítóbb mutatványokig.

Bár a Late Night with the Devil ezen a téren is elsőosztályú stílusgyakorlat, szerencsére vannak egyéb érdemei is.

Ezek közül a leginkább szembeötlő a főszereplő David Dastmalchian. Dastmalchiannak, aki az utóbbi években nagy filmek (Az öngyilkos osztag, Dűne, Oppenheimer) mellékszerepeiben tűnt fel, már kijárt egy ilyen lehetőség. Él is vele. Egyszerűen brillírozik a szebb napokat látott, a népszerűsége visszaszerzése (és a showjának megmentése) érdekében mindenre képes talk show házigazda szerepében. Hasonlóan kiváló az őt körülvevő gárda is, élőkön (az állítólagosan) megszállt kislányt hidegrázósan nyugtalanítóan alakító Ingrid Torellivel.

late-night-with-the-devil-David-Dastmalchian

The Late Night with Devil nem egy tévés környezetbe helyezett Démonok között. A Cairnes testvérek otromba, kiszámítható ijesztgetések helyett inkább a hangulatteremtésre fókuszálnak. A végsőkig elbizonytalanítva a nézőt, hogy vajon tényleg tanúi vagyunk-e bármilyen paranormális jelenségnek, vagy az egész csupán a főszereplő által kieszelt médiahack. Így a borzongás mellé, a sorok között egy kis társadalomkritika is becsúszik, kiemelve a hasonszőrű műsorok (és az őket vezető hajdúpéterek) eredendő pszichopátiáját.

A Late Night with the Devil kicsit olyan, mint egy korai David Cronenberg-film,

amely egy precízen összerakott, szórakoztató műfaji film keretében mutat görbe tükröt a modern médiának. Remekül rekreálja azt az – anno Cronenberget is inspiráló – ősélmenyt, amikor késő este kapcsolgatva valami olyanra akadsz, amit nem biztos, hogy látnod kéne.

A film legnagyobb problémája talán, hogy igazán egyik aspektusában sem megy el a falig. Noha végig kellemesen hátborzongató, sosem lesz velőtrázóan félelmetes. Noha a humora széles skálán mozog – a talk show-s standuptól a morbiditásig –, azt sem lépi meg, hogy teljesen parodisztikus, elborult gore őrületbe csapjon át a végére. Ami azonban a legkiábrándítóbb lehet, hogy a főszereplőjének a drámája, és így a film „csattanója” fájóan kiszámítható. Eközben a témával kapcsolatos médiakritikában sem merül el teljesen. Noha egyes elemeiben kétségtelenül remekül van összerakva, mégsem használja ki teljesen a témában és koncepcióban lévő potenciált. Legalább egy nagyobb csavar látványosan hiányzik belőle.

Ám az esetleges apró hiányérzete ellenére a Late Night with the Devil kétségtelenül az elmúlt évek legeredetibb, legszórakoztatóbb found footage horrorfilmje. Nyilván nem lehet belőle Ideglelés– vagy Ghostwatch-szintű szenzáció. De közkedvelt kultfilm igen, ami hosszútávon jóval élvezetesebb és újranézhetőbb, mint legendásabb elődjei.

Pongrácz Máté

Pongrácz Máté a Budapest Corvinus Egyetem Szociológia szakán végzett. A műfaji filmek nagy kedvelője és az elfedett, obskúrus, de értékes darabok felkutatója. A szerzői trash védnöke és Zardoz hírnöke.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com