Kritika

Wonder Women 2018 – A láthatatlanok

Louis-Julien Petit negyedik rendezésében visszatér Franciaország kitaszítottjaihoz. A láthatatlanok egy érzékeny és szép történet, mely – minden tökéletlensége ellenére – sok kis mosollyal, sűrűn összeszoruló szívvel és váratlanul kicsorduló könnyekkel ajándékozza meg kitartó nézőjét.

Az Emmanuel Macron köztársasági elnökké választása után beköszöntő korszakban, hosszú idő (a 2005-os zavargások) után újra Franciaországra irányult a világ figyelme, különösen a sárgamellényesek mozgalma kapcsán. A társadalmi egyenlőtlenségek és a szekularizmus kettős megítélése okozta feszültségek alá komoly és tartós gyúanyagot hozott a migrációs hullám. Nyugat-Európa egyik legfejlettebb országa kisebb-nagyobb nyugalmi időszakokat leszámítva azóta is forrong.

A franciák történelme, irodalma és a szerelmi nyavalyák kortól és politikától független feldolgozása mellett a gall filmesek számára szinte kiapadhatatlan ihletforrást jelent szociális egyenlőtlenségek évszázados jelenléte jóléti társadalmukban. Ami viszont a dokudráma (kissé kreált, de találó nevű) műfajában az Egyesült Királyságban egyet jelent Ken Loach, illetve kicsit korábban Mike Leigh nevével, arra a vonulatra a kakas országában az utóbbi évtizedekben nem nagyon találunk egyértelműen filmest.

Vagy, ha mégis muszáj megjelölnünk egy társadalmilag érzékeny és viszonylag fiatal rendezőt, akkor nagy eséllyel Louis-Julien Petit nevét mondjuk ki.

Petit negyedik önálló filmje, a 2018-as A láthatatlanok hozzánk több mint egy év késéssel jutott el – valószínűleg így is csak egy nagyon kis létszámú közönség fogja megtekinteni. Hiába, nem egy vonzó témát dolgoz fel, a marketingje sem túl combos, sztárok sem tündökölnek benne. Sőt, a fiatal, szemrevaló szereplőket is nagyítóval kell benne keresnünk. Nagyobb összegben fogadhatunk rá, hogy azzal se törődik a kutya se, hogy Franciaországban 16 hét alatt több mint másfél millióan látták, a bevétele pedig már megközelíti a 11 millió dollárt! Pedig a film hazai forgalmazója roppant okosan még egy adománygyűjtő akció és egy novellapályázat szociális- és kulturális misszióját is felvállalta, csak hogy minél nagyobb médiavisszhang kísérje a bemutatót.

Petit a szociális kérdések iránt már korábban is elhivatottnak számított, már A diszkont című második önálló rendezésében is szépen bontakoztak ez irányú hajlamai. A Carole Matthieu is ezen a nyomvonalon haladt, csak a közege volt más. Abban az opusában még a vízfelszín felett maradtunk, hiszen az egészségügyi dolgozók világában jelenlévő burn-out jelenségét vizsgálta. A láthatatlanokkal aztán részben visszatér kedvelt témájához, részben szintet is lép.

Már a címadással is kettős vállalásának ad hangot.

Egyfelől a társadalom kitaszítottjai, az éjjeli menedékhelyek védtelen lakói iránti kiállását fogalmazza meg. Másfelől a mindenkor és mindenhol mosolyogva robotoló, talán legszakadtabb, leginkább elhasznált lelkű humán értelmiségiek, a szociális munkások megindító dicséretét is felskicceli ezzel a címmel.

Ennek megfelelően a film főszereplője négy segítő foglalkozású nő, vagy ha úgy tetszik, legalább tucatnyi talajt, egzisztenciát és reményt vesztett, nagyrészt az éltesebb korból való asszony. A szociális munkások kimondottan nők számára fenntartott nappali melegedőt működtetnek. Visszatérő delikvenseiket már jól ismerik, tisztálkodási lehetőséggel, meleg étellel és pár jó szóval várják őket nap, mint nap. Na, meg nevetve viselik el az összes rigolyájukat, megértően hallgatják panaszaikat.

A béke és túlélés viszonylagos szigete szempillantás alatt megszűnik létezni, mikor a „rendszer” működtetői a hely bezárása mellett döntenek. Természetesen költségvetési indokkal, amit a szakmaiság hamis álruhájába öltöztetnek.

A négy mindenre elszánt csodanő – Audrey (Audrey Lamy), Manu (Corinne Masiero), Hélène (Noémie Lvovsky) és Angélique (Déborah Lukumuena) – azonban nem hagyja magára pártfogoltjait: illegalitásban folytatják tevékenységüket. Éjszakára berendezik az épület emeleti termeit hálóknak, nappal pedig különböző terápiás és szituációs foglalkozások helyszíneivé varázsolják. Legfőbb céljuk, hogy a hölgyek közül minél többen visszataláljanak a társadalomba.

Petit filmje azon a ritka vékony mezsgyén egyensúlyoz, amit a hitelesség, a fogyaszthatóság, az elgondolkodtatás és a szórakoztatás négyese jelöl ki, és csak néhányszor tér le a helyes útról. A láthatatlanok legtöbb szerepét amatőrök alakítják, akik számára a hajléktalanság, a reményvesztettség, a nyomor az élet valósága. Sőt, helyenként az alkotók odáig merészkedtek, hogy a teljes, sokkolóan kemény élettörténetet változtatás nélkül átvették. Ilyen Adolpha Van Meerhaeghe sztorija is, aki férje megöléséért ült börtönben, ahol aztán számtalan szakmát kitanult, így közössége ezermesterévé válhatott bent is és kint is. A film konzumértékét az ügyesen elhelyezett zenés montázsok növelik, igaz, egyszer-kétszer itt is túllőnek a célon. A legfájóbb ebből a szempontból a film zárlata, ami sajnos sokat ront az addigi több mint másfél óra összképén.

Fontosnak tartom kiemelni a film karaktereinek sokszínűségét is, amely amellett, hogy a befogadhatóságot segíti, a dráma keserét oldja valamelyest, az azonosulásunkat is teljes mértékben bebiztosítja.

A láthatatlanok nem eredeti ötletből készült ugyan, hisz Claire Lajeunie regényének adaptációja, mégis tökéletesen életszagú minden egyes szereplője.

A film és (a regény) legnagyobb ötlete, hogy a menedékhely lakói szinte egytől egyig áhítattal csodált sztárok és közismert művészek neveit viselik. Keserédes hatást kelt ugyan, de minden esetben mosolyra fakaszt minket, mikor egymást szólítja Salma Hayek, Edith Piaf, Vanessa Paradis vagy épp Cicciolina.

Autentikusság ide, szerethető figurák oda, fontos és súlyos téma amoda, mocorog bennem a kisördög, hogy kimondjam: A láthatatlanok első pillanataitól kezdve és mindvégig elsősorban a szívünkre, az érzelmeinkre apellál. Az előbb említetteken túl minden eszköze, momentuma erre játszik.

Ezt szolgálja a tragikus sorsok mögött végig megbúvó és megvillanó finom humor mellett a több jelenetre hártyavékonyan, de határozottan rátelepedő szentimentalizmus és az ellentétek általi sokkolás.

Előbbire példa egy vizuálisan egyébként kimagaslóan megkomponált képsor, melyben a hölgyeket saját, fiatalabb kori kivetített képmásukhoz hasonlóra sminkelik ki egy szívfacsaró zene kíséretében. Utóbbira pedig, hogy a történet egyik legszórakoztatóbb karaktere a fentebb említett férjölő Adolpha (a filmben Chantal).

Összességében elmondható, hogy Petit moziját témája okán épp kimódoltsága fosztja meg a teljes és elsöprő sikertől. Az, hogy az összetevők keveredésén, megjelenésén gyakran érezhető, hogy patikamérlegen mérték ki őket. Ez néha csak apró színészi manírokban érhető tetten, máskor a tolakodó és funkciótlan kézikamera-, vagy a kicsit hatásvadász zenehasználatban. Mégis, ezek az apróságok akadályoznak meg minket abban, hogy remekművet kiálthassunk. De a maradandó, sokszor nézős jelző mindenképp jár Louis-Julien Petit művének.

 

A filmet a szerző a Budapesti Távmozi program keretében tekintette meg.

Avatar

Szabó Zsolt Szilveszter

Szabó Zsolt Szilveszter a szombathelyi BDF-en végzett mozgókép- és médiakultúra szakon. 25 éve foglalkozik filmekkel. Specializációja a sci-fi, a szerzői filmek, a zsánermozik szerzői változatai és a bizarr műfajkevercsek. Szívesen bíbelődik rebellis, besorolhatatlan alkotók műveivel. Cinematográfus istensége Tarkovszkij és nagyra tartja Enyedi Ildikó művészetét.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A sorozatok lényege, hogy nincs meghatározott végük… Ezzel vitatkoznánk!

A 2010-es évektől folyamatosan nő a televíziós és streaming sorozatok száma, köztük pedig az előre meghatározott véggel rendelkező egyévados szériák, vagyis a minisorozatok is egyre nagyobb hangsúlyt kapnak. Nem tudod mi a különbség antológia-, mini- és limitált széria között? Akkor ez a te videód!

A VLOGtekercs stábja ebben a hónapban a minisorozatok formai jegyeit és történelmét járja körbe. Számos ismert és kevésbé ismert sorozatpéldával azokra a kérdésekre kerestük a választ, hogy miért éri meg a nézőnek minisorozatot nézni és milyen előnyei származhatnak az alkotónak a minisorozat formátumból.

Műsorvezetők: Németh Míra, Énekes Gábor

Vágó: Énekes Gábor

Főcím: Gyenes Dániel

Projektvezető: Nagy Tibor

Producer: Molnár Kata Orsolya