Kritika

Jobb sorsra érdemes – Lázadók

Lázadás

A Mustang francia-török rendezőnője az 1992-es nagy Los Angeles-i zavargásokról készített drámát. Halle Berry ide, Daniel Craig oda, a Lázadók még azelőtt összeomlik, mielőtt igazán elkezdődne.

Az 1992-es Los Angeles-i zavargás április 29-én tört ki, a Rodney Kinget halálra verő helyi rendőrök felmentésének pillanatában. A média a per minden másodpercét részletesen közvetítette, az ítélet hatására így egyszerre lobbant lángra az amerikai megapolisz összes szegénynegyede. Az eseményekben 63-an meghaltak, 2383-an megsebesültek, 1100 épület égett le, szinte egész kerületek omlottak össze a tűzvészben, erőszakban és fosztogatásban.

Nem Rodney King videóra rögzített halálával kezdődött az egész, hanem Latasha Harlins halálával. Innen indul a Lázadók is: a 15 éves lány zsebre vág egy narancslevet, mire a koreai bolttulajdonos lelövi. Március 16-án még nem szabadultak el az indulatok, az első lövések azonban már eldördültek. Millie Dunbar (Halle Berry) az asztal alá bújik a gyerekekkel, felette pedig Obie Hardison (Daniel Craig) az ablakban őrjöng. A következő napokban fokozatosan nő a feszültség, míg hét héttel később elszabadul a pokol.

Ahhoz képest, hogy Hollywoodtól mindössze néhány kilométerre zajlottak az események, meglepő, hogy a szélesvásznon korában még nem dolgozták fel a történetet. Egy tévéfilm készült 1997-ben (Riot), majd egy dokumentumfilm a zavargás 25. évfordulóján (LA 92). Közvetlen hatás csak a Malcolm X-en és az Amerikai história X-en érezhető, noha közvetetten a Menekülés Los Angelesből című filmben vagy A megtisztulás éjszakájábanis megjelenik. Mégis igazán a rapzenében teljesedett ki a kulturális lenyomat: Straight Outta Compton – hirdette az N.W.A. És a mai napig a róluk készült biográfia az, ami a legjobban bemutatja, mégis mi zajlott akkor a helyiek fejében. A Lázadók pedig csak egy ígéret maradt a téma feldolgozásában.

Lázadás

A Mustanggalvilágsikert arató francia-török rendezőnő, Deniz Gamze Ergüven maga írta és rendezte a filmet, egyben ez jelentette amerikai debütálását. Azonban a vakmerő döntés, hogy kívülállóként feldolgozza a témát, teljes kudarcba fulladt.

A Lázadóknak egyáltalán nem sikerült megragadnia az eseményeket.

A karakterei hiteltelenek és valószerűtlenek, a történet szinte nem is a zavargásról szól, a következtetések hibásak, a közeg pedig hamis.

Halle Berry például egy olyan nőt alakít, aki utcagyerekeket fogad be otthonába. Hajnalban kel, kuglófokat süt és ad el, de hogy mindezt miért teszi, vagy hogyan került ebbe a helyzetbe, az teljességgel kifejtetlen. Két tinikorú befogadott fia ugyanabba a nőbe, a nagyszájú, Latashára emlékeztető lányba szeret bele. A köztük lévő szerelem azonban annyira érdektelen és súlytalan, hogy még Az ígéret szerelmi háromszöge is nívós történelmi drámának tűnik mellettük. A szomszédot játszó Daniel Craig karaktere az egyetlen fehér férfit testesíti meg, aki a környéken él (ezt szájbarágósan ki is mondják), de hogy mit keres egy alkoholista, brit akcentussal beszélő író (!) a romlott környéken, az rejtély.

Lázadás

Pedig a Lázadók kifejezetten jól kezdődik. Egy pontig a karakterek múltját fedő homály jótékony hatással van: átlagemberekké teszi a szereplőket. Az idő ugyanolyan furcsán múlik, mint a Mustangban. Egy elkapott tekintet megáll a levegőben (Latasha bemegy a boltba), egy tanár a rácsnak beillő rács mögül üvölt a diákkal. Ergüven az elsőfilmjében még mesterien tudta ábrázolni, ahogy az önmagában jelentéktelen események összeállnak egy szétfeszülő mintává: a társadalommá. A képek a Floridai álomból lehetnek ismerősek, csakhogy a nihilistává változtató szegénység itt csak mellékes. Az események igenis haladnak valahová, a háttérben ordít a per tévéközvetítése. És ez baj, mert a feszültségnek sokkal erősebbnek kéne lennie ezáltal, a nézőnek éreznie kéne, hogy valami robbanni fog – én egy percig nem éreztem.

De ez még semmi ahhoz képest, amikor ténylegesen kitörnek a zavargások. Innentől fogva a Lázadók teljesen összeomlik. Mintha Ergüven feladta volna, hogy mondjon valamit. A két felnőtt karaktert például odabilincseli egy rendőr egy kifosztott parkoló villanyoszlopához – az egész annyira banális és súlytalan ahhoz képest, ami közben a városban zajlik (ahol koreaiakat lincselnek meg, spanyol ajkúakra gyújtják rá a házukat, rendőrök halnak meg munka közben), hogy

kínomban nevetnem kellett.

A szerelmi háromszög egészen bagatell módon oldódik fel, míg a legkisebb gyerekek története egyszerűen csak a semmibe fut. Senki egy pillanatig nem kerül igazi veszélybe. Aztán az egész éjszaka egyszer csak véget ér – a film pedig nem üzen az égvilágon semmit.

Jobb sorsra érdemes minden és mindenki a Lázadókban: az olykor remek színjátékot mutató Halle Berry, a karizmatikus Daniel Craig, az egyébként tehetséges Ergüven, sőt még maga a város, a helyiek és a történet is. A téma például hihetetlenül aktuális, az Egyesült Államokban továbbra is folynak a rendőri túlkapások (nem ártott volna megnézniük a készítőknek mondjuk A megállót). A nagyvárosi zavargás pedig még csak nem is egy tipikusan amerikai téma, 2005-ben Párizsban, 2011-ben Londonban zajlott hasonló. Emlékszem, a szintén tavaly bemutatott Detroitban azt kifogásoltam, hogy képtelen szemléltetni a fosztogatáshoz vezető folyamatot. A Lázadók még arra se képes, hogy legalább az eseményeket szemléltesse.

Tóth Nándor Tamás

Tóth Nándor Tamás külpolitikai és kulturális újságíró volt. A kettő metszetéből alakult ki filmes specializációja: a politikai témájú és a társadalmi változásokat feldolgozó filmek, valamint a Mediterrán-térség, Németország és Latin-Amerika filmművészete. A Filmtekercs Egyesület pénzügyi vezetője. tothnandor@filmtekercs.hu

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com