Julie Delpy harmadik rendezése, ha lehet, még személyesebbre sikerült, mint előző munkái (2 nap Párizsban, 2 nap New Yorkban). Egy keretes szerkezetű visszaemlékezés, igazi „így jöttem” film francia módra.
Mama csak egy van; de a család többi tagja bizony kitesz egy egész futballcsapatot is ha kell, így a politikai, társadalmi, és generációs ellentétek bármelyik pillanatban fellobanhatnak, hogy néhány vehemens szópárbajt követően újra elcsendesedjenek az érzelmek. Akárcsak a nyári zápor, amely váratlanul mossa el a családi ebéd idilljét, de az újra előbújó nap kivétel nélkül melegíti fel a hirtelen megázott lelkeket.
A hetvenes évek végén járunk, egy kis bretagne-i városkában, ahová a szélrózsa minden irányából érkeznek rokonok, hogy együtt ünnepeljék a nagymama 67. születésnapját. A kis Albertine (Lou Avarez) szemszöge a miénk, aki vélhetően a rendezőnő alteregója is egyben. 11 éves – korához képest érett – fejjel próbálja megemészteni a felnőttek világát, az első szerelmet, aztán rögtön a másodikat is és természetesen az első csalódást. A kerettörténetben az immáron érett lány gyermekkora helyszínére utazik, mialatt sosem fakuló emlékeibe merül.
Könnyed hangulatú vígjáték, amely mégis rengeteg problémát felvillant, talán kicsivel több is a kelleténél. Anarchista szülők, katonamúltú és szélsőjobboldali nagybácsi, demens, szuicid hajlamú nagypapa, homoszexuális affinitást mutató unokatestvér, kamaszodó gyerekek, megannyi gyakran furcsa emberi gondolat és érzés. A felvetett problémák többsége kibontatlan marad, de a gyermeki szemszög felmenti az alkotót a pontos magyarázat terhe alól. Talán nem is kell, hogy a részletekbe merüljünk, elegendő néhány pillanatkép, hogy lépésről lépésre alakuljon a néző hangulata, éppen úgy, mint Albertine személyisége. A terebélyes család arra is lehetőséget teremt, hogy egészen eltérő karakterek találkozzanak: remek alakítások és meghökkentő pillanatok egyaránt akadnak, amit a francia temperamentum és annak önirónikus megidézése tesz még vonzóbbá. A filmnyelvi eszközöket ugyan nem használja ki eléggé az alkotó, az egész kicsit túlságosan is konvencionális mederben folyik, mondhatni családi hangulatban.
A Francia hétvége közvetlen atmoszférája saját gyermekkoromat is megidézte, amitől azonnal beleszerettem. Julie Delpy rendezései elválaszthatlanul fonódnak össze nemzeti identitástudatával, amit személyes élményeivel alakít egyedülállóvá. Szeretnivaló történet és annak rokonszenves szereplői, egy sokunk számára ismerősen csengő hétvégéről.
