Kritika

Akkor is, ha nem hiszed el – Legjobb tudomásom szerint

Lőrincz Nándor és Nagy Bálint a forgatókönyvírója és rendezője a Legjobb tudomásom szerint című filmnek. A szinte teljesen ismeretlen alkotópáros első nagyjátékfilmje egy erős, stílusos és részletgazdag produkció megrázó történettel és hatásos színészi játékkal.


Hirdetés

A Legjobb tudomásom szerint főszerepében Hámori Gabriella és Bodolai Balázs, akik egy középkorú, jómódú házaspárt alakítanak. Az életükkel, ha nagy vonalakban vesszük szemügyre, minden rendben van. Szép lakás, élvonalbeli piackutató cég és egy sikeres örökbefogadási projekt. Azonban, ha jobban szemügyre vesszük, semmi sincs rendben. Se velük, se a világgal, amiben élnek. Elvárások, bántások és kitaszítások húzódnak meg a kirakatmosolyok mögött. A luxusba bújtatott fogaskerék-szerű mindennapok azonban mégis zajlanak, amíg egy nagyobb dolog nem történik velük. Nórát egy buliból hazafele menet megerőszakolják.

Dénes reakciói egy olyan karakter gondolkodását tükrözik, aki hisz a világ rendjében, aki hajlandó játszani a szabályok szerint még akkor is, ha azok kellemetlenek. Sőt, ha nem muszáj, ki sem mutatja nemtetszését. Az eset után egyből azon van, hogy a bűnösnek meg kell bűnhődnie, a megbüntetője pedig a rendőrség lesz. Ám semmi nem úgy zajlik, ahogy kéne, és a bántalmazottak érzelmi hullámvasútját megélő feleségét is egyre kevésbé tudja megérteni. Ebben a rendjét vesztett világban pedig felerősödik a diszfunkcionális emberi és környezeti tényezők negatív ereje.

A Legjobb tudomásom szerint központjában a nemi erőszak áll, és az is inkább a poszttraumás tünetek szintjén. Ugyanis az erőszakolásból konkrétan semmit nem látunk, de a zavarodott, összetört, leginkább némaságba burkolózó nőt igen, és mindent mást is, amit a környezet vetít vissza.

Miért három nappal később jelenti be? Miért mosta ki a ruháját? Miért nem emlékszik, hogy hol történt? Miért nem emlékszik pontosan mindenre?

Aha, szóval ivott? Mennyit ivott? És még össze is veszett a férjével? És akkor tulajdonképpen milyen viszonyban van az „erőszakolóval”? Összesűrítve ezeken a dolgokon kell Nórának végigmennie, de mindezt a film olyan tökéletes feszültségteremtéssel és fokozatossággal adagolja, hogy nem fogalmazódik meg egy kézzelfogható gonosz, akit nyíltan utálni lehet, de azért mindenki belerúg egy kicsit. Ráadásul tulajdonképpen bármelyik mellékszereplő lehetne az egyik szomszédunk: a csávó, akinek két állása van, mert a tanári fizetésből nem lehet kijönni, az idős fószer, akinek minden nő gyanús, a kedves hölgy, aki hatalmas jóindulattal egy feneketlen káoszban és túlterheltségben úszik.

A metoo mozgalomnak köszönhetően általánosságban közelebb kerültünk a szexuális bántalmazás témaköréhez, és a filmművészet is egyre több esetet dolgoz fel, ezzel a téma egyre érzékenyebb, árnyaltabb megközelítéséivel is találkozhatunk. Nem csak az áldozathibáztatás, a trauma eltitkolásának jelenségei, de az áldozat megkérdőjelezése is feldolgozásra került. Például a Hihetetlen (Unbelievable) című sorozatban, ahol azonban végig képben vagyunk, míg a Legjobb tudomásom szerint egyik fő feszültségforrása az, hogy végig külső szemlélők nézőpontjait kapjuk: a férjét, a hivatalos szerv képviselőijét, a barátokét és az elkövetőét. És velük szemben ott áll egy megalázott nő, aki mond valamit, de zavartan mondja, nem precízen, nem meggyőzően – miközben egy olyan dologról beszél, ami kimondhatatlan. És ebben nem kap túl sok segítséget. A rendőrségen explicit adatokat várnak az incidens vaginális vagy anális jellegéről. Közben bejön a kolléga a kávéval, megy a nyomtató, s a zokogó áldozatnak pusztán annyit kínálnak fel, hogy a férjét szívesen kiküldik, hátha úgy jobban megy, amivel lényegében a felszarvazott férfiak iránt érzett empátia megnyilvánulását érhetjük tetten. Pedig nem is rosszindulatról van szó, hanem valami olyanról,

amit napi szinten érzékelhetünk magunk is, ha nem is egy nemi erőszak bejelentésekor, hanem a nőgyógyásznál vagy a postán.

És ezzel elértünk a film második rétegéhez. Ha pusztán arról beszélnék, hogy a Legjobb tudomásom szerint mennyire zsigerig ható thriller, ami alatt végig képes totális feszültséget fenntartani és teljes zavartságban tartani a történteket illetően, akkor még a film erényeinek csak egy kis részéről esett szó. Ugyanis a rendkívül részletgazdag és apróságokba csomagolt frusztrációk azok a dolgok a filmben, amik valóban a szemünk előtt történnek, valahogy mégsem kerülnek explicit azonosításra. Ezek leginkább Dénes és környezete kapcsolatában mutatkoznak meg. Dénes hatalmas erőkkel próbál tökéletesen teljesíteni egy tökéletlen rendszerben, saját valós érzéseit rendkívül mélyre tolva. Követi a külső elvárásokat, a szülőkét, a munkahelyét és a feleségéét, de közben láthatólag szorong. Az örökbefogadás útvesztőinek számos pontján megkérdőjelezi Nóra felkészültségét, de mintha neki magának lennének kételyei. Különös, kiugró pontja a filmnek a pszichológussal való beszélgetés, ahol végre elcsitul a szorongató zene, az odafigyelő kérdező biztonságos közeget teremt, és mintha Dénes akkor először nem feladatot, hanem megnyilvánulási lehetőséget látna.

Az már egy másik kérdés, hogy az illető éppenséggel nem segíteni van jelen, hanem ítéletet hozni.

A részletgazdagságba rendkívül finom emberi kitekintéseket épít a film. Embereket tesz oda, akik statisztáknak tűnnek, de velük mégis valós életképek villannak fel. Folyamatosan azt az érzést kelti, hogy Nóráék élete egy a sok közül, körülöttük szervesen zajlik a többiek mindennapja, senki még csak nem is figyel rájuk igazán. S az átvonuló szereplők és apró történések mind gazdagítják a film szövedékét. Ilyen Dénes elhalkuló telefonja, ami miatt senki nem hallja rendesen őt, vagy a falmászó jelenet, amely során a haverja biztosítja, akiben nem bízik, a szülők, akik saját megítéltségüket féltik, a főnök, aki számonkéri a nem előre tervezett kimaradást, de ugyanígy a számítógép, amin megakad a file a nagy pillanat kellős közepén. Ezek pont annyira hozzájárulnak az átérzéshez, mint a színészpáros kiemelkedő alakítása.

S hogy milyen konklúziókkal engedi el nézőit a Legjobb tudomásom szerint? A zárásról Francois Truffaut emblematikus Négyszáz csapás zárójelenete jutott eszembe. Egy kérdésekkel teli kamerába nézés, a nézőknek szóló kérdésfeltevés. Hogyan lehet így tovább? Reggel megint felkerül a smink, lefő a specialty kávé és elmondjuk, hogy milyen szép nagy lakásunk van? Az idei évben több rendkívül jó magyar film került elő, a Legjobb tudomásom szerint pedig egészen biztosan a legekhez csatlakozhat.

Keller Mirella

Keller Mirella az ELTE Filmelmélet és filmtörténet, illetve Magyar nyelv és irodalom szakán végzett. Jelenleg a Nyelvtudományi Doktori Iskola PhD-hallgatója. 2008 óta publikál filmes cikkeket, 2010 óta a Filmtekercs.hu szerzője. kellermirella@filmtekercs.hu

Feliratkozás
Visszajelzés
guest

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Hirdetés

0
Kíváncsiak vagyunk a Te véleményedre is, szólj hozzá!x
()
x