Kevés dolog érdekel kevésbé a focinál – de azt el kell ismernem, hogy Nick Park tudja, hogyan használja fel a labdakergetést a legkisebbek tanítására. Az Ősember – Kicsi az ős, de hős! kedves bolondozás, ami a sporton keresztül elsősorban a csapatszellemet népszerűsíti, filmként azonban meg sem közelíti a rendező korábbi csodáit.
Bevallom, a gyurmaanimáció nem éppen a kedvencem – de Nick Park már évekkel ezelőtt megmutatta, hogy szelemességgel, kreativitással, sok-sok humorral el tudja feledtetni velem, milyen médiumot választott eszközéül. A négy Oscar-díjjal jutalmazott Park a stop-motion egyik megkerülhetlen ikonja, aki azonban elsősorban arról híres, hogy bátran tesz kirándulásokat olyan műfajokban is, melyekben nem elsősorban az animációs művészek szoktak alkotni. A Wallace és Gromit sorozat valamennyi tagjáért odavagyok, így nem volt kérdés, hogy az Ősembert sem hagyom ki.
Nem én vagyok azonban a célcsoport. Míg a Wallace és Gromit kifejezetten az idősebb korosztálynak szólt, az Ősember – Kicsi az ős, de hős! – nem véletlen a hatos karika – a legkisebbeknek mesél, méghozzá a focilázon keresztül. Adott egy kedves kis előember törzs, akik békében élnek egy meteor vájta kráterben, mígnem egy nap az arany után sóvárgó bronzkori, Kupor (Tom Hiddleston Alföldi Róbert remek szinkronjával) fel nem dúlja az otthonukat. A legkisebb fiú, Öcsi (Eddie Redmayne) nem hajlandó beletörődni a veszteségbe, elmegy a hódítók városába, és kihívja őket egy focimeccsre.
Park most sem hazudtolta meg önmagát, a sportfilmet forgatta fel fenekestül,
de ahogy a fentiekből már sejthető, nem csak azt: a valósággal való bármilyen egybeesés pusztán a véletlen műve, Park összemos szezont a fazonnal, és a történelmet is szimplán csak díszletként használja a csapatszellemről és a múltbéli kudarcok meghaladásáról szóló egyszerű, mégis nagyszerű tanításához. Ez ugyanis a film legnagyobb erőssége: rendkívül érthetően, nagyon szerethetően és átélhetően ad át követendő értékeket a gyerekeknek. Ha összefogtok, bármi lehetséges. A múltbeli hibák nem jelentik azt, hogy ma ne tudnád magad meghaladni. Állj ki magadért. Ilyen és ezekhez hasonló üzenetekkel tűzdeli a filmjét a Mark Burton, John O’Farrell és James Higginson forgatókönyvéből dolgozó rendező, ráadásul anélkül, hogy azt éreznénk, szájba rágná ezeket az unásig ismert szólamokat.
Persze a humor az eszköz, amivel ez működni tud – a kommentátorokért, akiknek nem meglepő módon valódi kommentátorok kölcsönzik a hangjuk, már megéri megnézni ezt a mókát –, szerencsére ez minden korosztálynál jól működik. Ami azonban a fordulatokat illeti, csak a hatévesek nem fognak ásítozni a paneleket látva – nem sok eredetit tapasztalunk a történet alakulásában, ahogy a Nick Parkot stílusát jól ismerők sem számíthatnak sok újdonságra a látványvilág terén sem. Tisztes iparos munka ez, melyre nyugodt szívvel vinnék el minden gyereket és gyereklelkű focirajongót, Nick Park keménymagos rajongói azonban jobban teszik, ha inkább újranézik a Birka akciót.