Kritika

Legyőzni Hitlert, de tárgyalással – München

A München a legutáltabb brit miniszterelnök, Neville Chamberlain rehabilitációjára vállalkozik, ami éppoly lehetetlen feladat, mint Hitlert tárgyalással legyőzni – de legalább egy feszes, izgalmas és jól kinéző politikai dráma kerekedik belőle.

A második világháború örökké teremni fogja a filmdrámákat, és köztük egy-két első osztályú politikai thrillert is: mert a tárgyalások, megtévesztések, titkos alkuk és a megszerzett dokumentummal az utolsó pillanatban szaladó szárnysegédek semmiben sem maradnak el egy háborús film izgalma mögött. Az utóbbi évek remekművei között szerepelt az Oscar-díjas A legsötétebb óra, ami a miniszterelnök első hónapját mutatta be, valamint például a Párizs megmentéséről szóló Az utolsó éjszaka Párizsban.

Az angol-német együttműködésben, Christian Schwochow rendezésében, Jeremy Irons főszereplésével készült Netflix-film, a most megjelent München (Munich: The Edge of War) szintén jól sikerült politikai dráma. Erős alakításokkal, izgalmas (bár részben fiktív) történettel dolgozó, jól rendezett film (egyébként Robert Harris 2017-es München című regényének adaptációja) – egyedül a központi tétele, az utókor szemében legalacsonyabbra értékelt brit miniszterelnök, Neville Chamberlain rehabilitációja problémás benne.

Münchenben, 1938-ban, két nagy formátumú politikus került szembe: Neville Chamberlain, az élethosszig szolgáló, brit hivatásos politikusok díszpéldánya, konzervatív miniszterelnök; és Adolf Hitler, a Német Birodalom egyre radikálisabb, kaotikus erőszakszervezetek és egy foglyul ejtett államszervezet fölött trónoló diktátor-kancellárja. A kérdés az volt, megengedik-e az angol és francia hatalmak Németországnak, hogy bekebelezze Csehország németlakta Szudéta-vidékét, vagy háborút indítanak ellene.

Chamberlain azt gondolta Hitlerről, hogy tárgyalással kielégíthető és adni lehet a szavára. Hitler azt gondolta Chamberlainről, hogy naiv és könnyűszerrel megtéveszthető. Csak egyiküknek volt igaza.

De mi lett volna, ha a müncheni tárgyalások színfalai mögött egy brit és egy német diplomata, két volt oxfordi barát épp versenyt futott volna az idővel (és egy gyanakvó SS-tiszttel), hogy eljuttasson Chamberlainhez egy Hitler valódi szándékait tartalmazó, titkos iratot? Hátha Chamberlain nem írta volna alá az egyezményt; hátha megfékezték volna Hitlert még a háború előtt…

A tárgyalások eseménysorozata valós, a közben zajló kémjátszma kitaláció, de a kettő együtt izgalmas filmet eredményez.

A München állócsillaga Jeremy Irons.

Kiváló játékában Neville Chamberlain egy ravaszul csillogó szemű, edzett, vén róka; egy diplomáciai mester, aki egyszerre bölcs, belátó és határozott, és nem retten meg a német diktátortól. (Hogy finoman fogalmazzak, a történésztársadalomban nem ilyen kép el a valódi Chamberlainről).

Méltó társa Ulrich Matthes, Hitler szerepében. A német színész eddigi leghíresebb alakítása Göbbels volt A bukásban, de most felülmúlja még azt a kísérteties alakítást is: Matthes Hitlerje életveszélyes kobra, intelligens és kiszámíthatatlan, egyszerre kicsinyes és óriás, diktátor és diplomata, józan a felszínen és megszállott a mélyben.

A film rendezése és vágása modern és feszes, a történet sodrása egyszer sem akad meg (feleségem: „alig bírom, olyan izgalmas”). És öröm nézni a látványvilágot: a kiváló korhűséget, a hangban és fényekben, ruhákban és környezetben, eleganciában és erőszakban megelevenedő, német városokat. Külön erény a film többnyelvűsége: angol, német és némi francia keveredik, legalábbis az eredeti szinkronban minden szereplő a helyszínnek és pillanatnak megfelelő nyelven beszél.

Ám a München mindezzel együtt – igen, még Jeremy Irons és Ulrich Matthes játékával együtt is – furán súlytalan marad.

A lüktető ritmus mellett egyetlen olyan nagyjelenet sem akad, amilyenből például A legsötétebb óra féltucatot is emlékezetessé tett. A karakterek áramlanak egymás körül, de senki sem kap reflektorfényt. A cselekményszálak inkább kifulladnak, semmint hogy megoldódnának. És a lezárás nélkülözi a katarzist: bármifélét, pozitívat vagy negatívat egyaránt.

Mintha az eseményeknek nem is lett volna tétje. Ami egy politikai dráma esetén végzetes.

Mi a helyzet a film szándékával, Chamberlain rehabilitációjával; és mennyi igaz a filmből? Tömören: a Münchenben ábrázolt nagypolitika helyes, Hugh és Paul történetszála jórészt kitaláció, Chamberlain indítékai és ábrázolása pedig erősen kétségesek.

A nagypolitikai eseményeket hűségesen ábrázolja a film, az alapvető történelmi hitelesség megvan.

A titkár, Hugh Legat (értsd: legatus, a hírvivő) kitalált karakter, német párját, Paul von Hartmannt viszont létező személyről formálta Robert Harris, a regény írója: a valódi Adam von Trott Oxfordban nevelkedett német diplomata volt, aki egyre inkább Hitler ellen fordult, és az 1944-es von Stauffenberg-féle merényletkísérletben való részvételéért végül felakasztották. Létező elem a Hitler szándékait leíró, egy titkos megbeszélésén keletkezett Hossbach-jegyzőkönyv is, azonban a háború előtt és alatt nem vált ismertté, csak a háború utáni müncheni perekben kapott jelentőséget. És 1938 táján valóban létezett német tisztek és hivatalnokok között egy félaktív Hitler-ellenes összeesküvés, amely azt tervezte, hogy ha Münchenben a szövetségesek kiállnak Hitler ellen, akkor letartóztatják vagy megölik a kancellárt, a belső vita azonban évekig megbénította az összeesküvőket.

A München igazán vitatható eleme tehát éppen a film lényege: Neville Chamberlain ábrázolása. Jeremy Irons ellenállhatatlan alakításában Chamberlain ravasz róka és önfeláldozó lélek. Tudja, hogy Hitler megbékíthetetlen, de időt akar nyerni szeretett hazája számára a háborús felkészüléshez, és ennek érdekében még a személyes jó hírét is képes feláldozni.

A film sokféle eszközzel igyekszik minél kedvezőbb színben feltüntetni Chamberlaint:

kap egy monológot, hogy kifejtse a világszemléletét (egy virágoskertben, csodáló szemek előtt); mindig központi helyzetben ábrázolják; nyitójelenetében ablak előtt, áradó fényben fordul meg lassan; sosem kritizálják nyílt színen, bölcsességének látszólag mindenki alárendeli magát.

De a legfontosabb egy kihagyás. A valódi Chamberlain életének és emlékezetének leghírhedtebb pillanata az volt, amikor München után, az éljenző hazai tömeg előtt meglobogtatta a saját és Hitler aláírásával ellátott papírt és kimondta: „ez békét jelent a mi időnkre” („peace for our time”). Ha van pillanat, amiről Chamberlain híres, ez az – és a film levágja a beszédét, mielőtt ehhez a ponthoz érne.

Márpedig a Chamberlainnel foglalkozó irodalom általában (többé-kevésbé) egyetért Churchill értékelésével, aki Gyülekező vihar című könyvében utólag megalapozta az elődjeként szolgáló miniszterelnök negatív értékelését: miszerint Chamberlain bűnösen naív volt, hibásan mérte fel a helyzetet és Hitlert magát. Mint minden nehéz, csakis utólag egyértelműnek látszó kérdésben, itt is él egy ellentétes álláspont; a Chamberlain rehabilitációját sürgető hangok szintén jó ideje léteznek. Ennek a sodornak része a film is. A probléma az, hogy nincs kézzelfogható alapja: az, hogy önfeláldozást és időhúzó taktikát látunk bele a miniszterelnök tetteibe, csak utólagos visszavetítés, semmi sem támasztja alá a korból (nincsenek erre utaló naplók, beszélgetések, emlékiratok, jegyzőkönyvek stb.)

Így tehát a München alapvető szándéka, Chamberlain alternatív ábrázolása homokra épített ház: nincsenek alapjai.

Ha összevetjük a nagy ellenfél, Winston Churchill máig mennydörgő retorikájával, újraértékelésének szelíd igénye fuvallatnak hat a viharral szemben. Szintúgy a film: bármilyen jó is a München, középszerűvé silányul a mestermű, a 2017-es A legsötétebb óra mellett, és bármilyen jó is Jeremy Irons, még az ő a játéka is egy klasszissal elmarad Gary Oldman Oscar-díjas portréja mellett (nem utolsó sorban azért, mert Chamberlain semmit sem változik a film során és nincsenek emberi hiányai sem, míg Churchill portréfilmjében egy elszánt, de korántsem hibátlan ember nő fel egy irgalmatlan feladathoz).

Chamberlain tehát minduntalan lemarad Churchill mögött: történelmi teljesítményében, filmes ábrázolásában, színészi portréjában. A München nem segít rajta – de legalább izgalmas filmben eleveníti fel a történelem egy fordulópontját.

Havasmezői Gergely

Havasmezői Gergely a Filmtekercs egyik alapítója. Történészként és újságíróként végzett, kommunikációs doktoriján dolgozik. Specializációja a film- és mozitechnika, a sci-fi és a társadalmi problémákkal foglalkozó filmek.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
1 hozzászólás
Oldest
Newest Most Voted
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com