Martin Bourboulon Apu vagy anyu? című vígjátéka a felszínen ugyan harsány humorral tárgyalja egy válás rendszerint keserű folyamatát, a háttérben azonban sokkal inkább a fiatalos szenvedély megőrzésének kapcsolatépítő erejére figyelmezteti a párokat.
Az utóbbi években többször is előfordult, hogy a házasság szentségéhez kritikusan viszonyultak a filmesek, elég csak David Fincher pszichothrillerére, a Holtodiglanra, vagy a szarkasztikus humorával övön alul is célba találó Married című sorozatra gondolnunk. Így aztán várható volt, hogy a válás kötelezően drámai jelleggel előadott témája (ld. Kramer kontra Kramer, A tintahal és a bálna) is előbb-utóbb megkapja a maga fonákos feldolgozását. A kényelmetlen feladatot egy francia elsőfilmes, Martin Bourboulon vállalta fel, és jólesően gonosz helyzetkomikummal oldotta meg.
A történet szerint a magánéletben felelőtlen, karrierjüket viszont kiválóan építgető Florence (Marina Fois) és Vincent (Laurent Lafitte) békés válásra készül, csakhogy az elszakadást két tényező is jócskán megnehezíti: a szem elől tévesztett tény, hogy van három gyermekük, illetve hogy mindketten megkapták életük álláslehetőségét egy-egy idegen országban. Megindul hát a harc férfi és nő között, a tét pedig hogy ki tudja magát jobban megutáltatni a gyerekekkel a papírok aláírásáig?
Martin Bourboulon olyan veszélyes vizekre evezett, amelyre még Danny DeVito sem merészkedett emlékezetes fekete komédiájában, A rózsák háborújában. Míg az 1989-es alkotásban alapvetően a nemek önző harcán csattantak a poénok, és a gyermekek sanyarú helyzete csak a háttérben, de irónia nélkül tálalódott, addig az Apu vagy anyu? esetében fordul a kocka. A kárörvendő humor szenvedő alanyai a csemeték, a szülők tényleges érzelmi viszonyai viszont a második vonalba tolódnak. Épp emiatt lehet a francia film a nyár egyik üdítő, de a közönséget valószínűleg nagyon is megosztó vígjátéka. Mert nem mindig könnyű nevetni a válást leginkább megszenvedő fiatalság hányattatásain, de a magam részéről Bourboulon vállalását szinte csak dicsérni tudom.
Dicsérni, mert gyakorlatilag minden esetben működik a helyzetkomikum. A rendező ügyesen fokozza a szülők versenyét – a zöldséges ételek készítésétől hamar eljutunk a házibulik megzavarásáig –, ugyanakkor nagyjából, hangsúlyozom, nagyjából, azt is sejti, hol a határ. A fizikai bántalmazáshoz való eljutást szerencsére hamar a felismerés és az önvád követi. Ahol a direktor túlhúzza a jelenetet, ott a pörgős dialógusok, a találó egysorosok mentik az esetet. A színészek élnek és plusz lendületet adnak a vígjátéknak – lelkesedésük ráadásul a magyar szinkronszínészekre is átragadt. S mindeközben Bourboulon nem egyszer formanyelvileg is izgalmas dolgokat művel, gondolok itt a hosszú beállítással tálalt fogócskára vagy a család többször bemutatott, de mindig különböző, reggeli készülődéseire. Maradjunk annyiban, hogy az első anyás ébredés dinamikája gyorsan lecserélődik a harc során.
Ugyanakkor elsőfilmesként az arányérzékkel még érezhetően gondjai vannak a rendezőnek. Bármennyire is szimpatikus, hogy egy mellékszállal – a szépséges Florence szélerőművek mérnökeként állja meg a helyét a férfiak között – a hímsoviniszta gondolkodásmódot is megkarcolgatja, összességében úgy érzem, hogy Bourboulon nem kezdett sokat ezzel a felütéssel. Másrészt a happyendhez vezető utat sem sikerült kifogástalanul kiköveznie. A fogócska kiszámítható keretes szerkezete persze adja magát, de a kiforró tanulság e megoldással csupán egynyári figyelmeztetés marad. A fiatalos szenvedélyt ne hagyd kihunyni a párkapcsolatodból! – jelzi az Apu vagy anyu?, és persze érdemes is megfogadni, s talán a gyerekek is megúsznak egy elszakadást.
