A Pixar megint megcsinálta: a Lelki ismeretek izgalmas és érdekes, vidám és szomorú, mély és befogadható. Más szóval az év egyik legjobb filmje.
Vélhetően ma már a kezdő filmrajongók is tudják, mi az a Pixar: egy stúdió, amely bámulatosan ötletes és különleges mesékkel ajándékozza meg az emberiséget évről évre, immár 25 esztendeje. Ötből négyszer megnyeri a legjobb animációs film Oscar-díját, de közben betagozódott a Disney alá, azóta pedig már nem minden, csak mondjuk minden második filmje lesz eget rengetően sikeres. Emellett pedig örök vita tárgya, hogy ki is valójában a meséik célcsoportja: a független felnőttek rajonganak érte, de a kisgyerekes szülők gyakran felemásnak ítélik meg a moziélményt.
A Pixar olyan régóta él velünk, hogy már mindent elmondtak róla, amit lehetett, sőt kissé kiszámíthatóvá is vált a cég. Egy szédítően jó alkotást általában egy közepes vagy annál kicsit jobb animáció követ – a legutóbbi Előre éppen az utóbbi kategóriába tartozott. Lehetett tehát sejteni, hogy a Lelki ismeretek jó lesz, de óvatosságra intette az embert, hogy az előzetesben bemutatott világot itt-ott láthattuk már: a túlvilágot Cocoban, a lélek figuráit az Agymanókban. A végeredmény végül rácáfolt az előítéletekre:
a Lelki ismeretek megint egy szokatlan, furcsa, leleményes és csupaszív alkotás, akárcsak a Pixar legjobbjai.
A főhős ezúttal egy New York-i jazz-zongorista, aki mellékállásban a helyi általános iskolában tanít. Joe azon napja, amelybe nézőként becsatlakozunk, több szempontból is különleges: az iskolában teljes állást ajánlanak neki. Aztán felhívja egy volt diákja, hogy kellene egy zongorista a helyi menő jazzbárba. A nap közepén pedig Joe meghal. Lezuhan egy csatornába. A férfi azonban annyira izgatott, hogy nem akar átmenni a túlvilágba. Helyette véletlenül az „elővilágban” köt ki, ahol az emberi lelkek várakoznak a földre térésükre.
Itt ismerkedik meg a főhős Huszonkettővel. Minden ifjú lélek számára ugyanis kell egy „szikra”, mielőtt a földre mehet – valami, ami inspirálja, motiválja, megmozgatja őt. Huszonkettő évezredek óta várakozik erre a szikrára, és egy véletlen folytán Joe kapja meg a feladatot, hogy felrázza őt. Gyorsan rájönnek, hogy egyiküknek sem érdeke a status quo felbontása, így szövetkeznek: a férfi Huszonkettő pecsétjével visszatér a földre, az öreg, mégis tapasztalatlan lélek pedig maradhat az elővilágban. Egy újabb furcsa véletlen folytán azonban Huszonkettő kerül a férfi testébe, Joe lelke pedig egy macskában köt ki.
A hosszú leírás ellenére még mindig csak a játékidő harmadánál járunk a történetben. Az alapok mellé megannyi apró, mégis imádnivaló részlet kerül, miközben a történet folyamatosan mélyül. Mégis a Lelki ismeretek játékideje csak 100 perc, és ebben benne van a 10 perces stáblista is.
És a kedvező és befogadható hosszúság közben a film hibátlanul játszik az érzelmekkel.
A keretek révén folyamatosan jelen van az élet és a halál, amelyek bár plasztikusan is megjelennek, érzelmi síkon inkább átvitt fogalmakként ölelik át a történetet. Az új élet jelentette reményteli lehetőségek, a felfedezés örömei, az élet apró rezdülései Huszonkettő figurájában kelnek életre, míg az elmúlás és az ember által hátrahagyott örökség Joe karakterében válik meghatározóvá. Sokat számít az is, hogy mindkét főhős rettentően szerethető: a tanárfiguránál nincs szükség ennek megindoklása, Huszonkettő azonban már izgalmasabb jelenség. A lélek olyan, mint egy szórakozott filozófiaprofesszor, aki rettentő sokat tud elméleti síkon, de semmit sem a gyakorlati világból. Miközben mégis csak egy gyerek, akire még ott vár a világ felfedezése.
Az érzelmeken túl meghatározó a filmben továbbá a humor. A testcsere például rettentően komikus helyzeteket emel be, ami jó értelemben ismerős lehet A kis kedvencek titkos életéből – a macska vizuális megjelenítése és a közeg (New York) is azonos. Az Agymanókkal ellentétben itt nagyobb teret kap a valóság – míg Derű és Ború kalandjai az elme felfedezéséről szóltak, Joe és Huszonkettő a való világban keresik a megoldást a problémáikra. Közben pedig a film arra is képes, hogy egy pillanatra megálljon és lelassítson, és akárcsak a Chihiro Szellemországban vonatos jeleneténél, itt is ezek a szinte meghitt pillanatok bizsergető mélységet adnak a történetnek. A Lelki ismereteket tehát egyszerűen élvezetes nézni. Önmagában ez elég lenne a pozitív élményhez, de igazán a gondolatiságától válik maradandó alkotássá.
A Lelki ismeretek legnagyobb trükkje ugyanis az, hogy az egész valójában egy kortárs egzisztencialista dráma.
Joe igazi millenáris, Y-generációs karakter, aki őrlődik az önmegvalósítás és a stabilitás között. A film minden pontja ezt a dilemmát boncolgatja. Az anyjával való viszonyában is ez húzódik meg, de ez még csak a háttér felvázolásához ad támpontot. A helyzet bemutatásánál azonban mélyebbre megy a Lelki ismeretek. Komoly megállapításokat tesz a szikrának nevezett inspiráció, a szenvedély, a magasabb rendűnek vélt cél és az egész fonákja, a függőség összefüggésében. Sőt még ennél is továbbmegy, bravúros képi ábrázolással húz még egy réteget a témára, amikor Huszonkettő megretten ősi tanítói árnyékától. A film legjobb pillanatának bemutatásához spoilerre van szükség – vigyázzon az olvasó! De az, amikor a koncert után Joe és a már befutott jazz-zenész a klub előtt áll, igazi revelációs filmélményt nyújt.
Az előzetes várakozással szemben tehát a Lelki ismeretek nem az Agymanók, hanem a Coco útját követi, csak épp egészen másképp, mint gondoltuk volna. Nem a halálról beszél (meglepő módon ez csak érintőlegesen jön szóba). A Rivera család belső konfliktusa megjelenik itt is, de kevésbé erősen – a karrier és család összeegyeztetésének problematikája mintha Joe szüleinek világához tartozna. A főhős ezúttal már nem egy gyerek, mint Miguel volt. Ő már döntött, hogy követi az álmait, mégis problémákba ütközik – és ez valójában a L’ecsó gondolatisága.
Mindhárom film a Pixar stúdiójában készült, de a rendező mindegyik esetben más volt. A L’ecsót Brad Bird, a Cocót Lee Unkrich és most a Lelki ismereteket Pete Docter rendezte.
Mindhárom film a hivatástudatról beszél más-más megközelítésben.
Előbbi kettő az élet által elénk görbített akadályok leküzdéséről szól, amelynek a végén ott vár az önmegvalósítás. A Lelki ismeretek azonban már egy új típusú problémát emel be. Remy és Miguel legfőbb akadálya az életben a származása volt, de a hátrányokat leküzdve eljutott a célig. Joe életében a problémát nem a származása, hanem a katarzis elmaradása okozza. A főhőst hatalmába keríti az érzés, hogy másnap (és a következő nap és az azt követő nap) ugyanezt újra meg kell tenni, tehát az egész életet megváltoztató élmény egyszer csak átvált hétköznapivá. Nemcsak a zenei közeg játszik közre, hogy eszünkbe jusson Sebastian karaktere a Kaliforniai álomból – Joe valahol ugyanazon az úton indul el, mint Sebastian, és utóbbiról tudjuk, hogy nem vált teljessé az élete.
A film önálló értelmezése egy újabb élményt nyújt, amihez persze az is kell, hogy az illető fogékony legyen erre a témára. Nyilván valamennyire mindenkit érint az önmegvalósítás kérdése, azonban a Lelki ismeretek ezt a keretet meglepően szűkre szabja. Egészen marginális szerepet kap például a történetben a gyerekvállalás és a szerelem kérdésköre – örvendetes persze, hogy végre nem ez a téma áll középpontban (ellentétben rengeteg animációs filmmel), mégis marad egy kis hiányérzet utána. És persze probléma, hogy a középpontba állított témához azért kell egy kis életközépi válság – hogyan fogják tudni értelmezni ezt a gyerekek? Persze az is lehet, hogy a gyerekek többre képesek, mint felülről hinnénk – a Fel!-nél a főhős az elmúlással szembesült, mégis imádták a filmet a gyerekek is.
