Fókuszban Kritika

Let’s talk about love, baby! – Végállomás: esküvő

Victor Levin hisz a kommunikációban – a Végállomás: esküvő így gyakorlatilag egyetlen nagy beszélgetés. Akik szeretik Woody Allent, odavoltak a Mielőtt-trilógiáért, vagy egyszerűen csak úgy vélik, a bolygó népességének furcsábbik feléhez tartoznak, talán Keanu Reeves és Winona Ryder szuperönironikus másfél óráját is szívesen végigkacagják.

A Végállomás: esküvő kritikusai sokszor túlírtnak érezték a párbeszédeket – tény és való, hogy akadnak túltolt jelenetek, de én szívesen megbocsátom ezt azért a puszta tényért, hogy rég nevettem ilyen jóízűen ennyit. Ez a film talán nem ad sokat a mainstream romkomokon szocializálódott normális embereknek, de a mindent túlgondoló, a folyamatosan kívülállóként élő weirdóknak is kell valamit – ezt a valamit pedig a forgatókönyvért is felelős Levin garantáltan megadja.

Frank (Reeves) megkeseredett reklámszakember, aki évek óta kivonta magát a randizásból. Testvére esküvőjére menet botlik Lindsay-be (Ryder), a harcias emberjogi ügyvédbe, aki történetesen a vőlegény exe. A két ember totálisan kilóg az összegyűltek köréből, így kénytelenek együtt elütni az időt – kezdetben egymás idegeire menve, majd szépen lassan összemelegedve…

Az eddig főleg íróként tevékenykedő Levin a szokatlan szerelmek szónoka: a szintén általa rendezett Kizárólag öttől hétig egy titkos románc története, az általa írt Szeszélyes szerelmem pedig egy nagyon furcsa csajba belebolonduló fiú sztorija. Második egészestés rendezése, a Végállomás: esküvő hősei funkcionális szociapaták – ami Levin ábrázolásmódjában szokatlan mód egy csapásra normalizálódik.

A film felfogható egyfajta kamaradrámának is – bár itt nem a tér, hanem a beszélgetők köre zárt.

A repülőtér közönsége vagy az esküvő vendégei néma díszletként, szinte jelképes módon vesznek részt a cselekményben.

Stilizált jelenlétük, életidegen hallgatásuk ad teret az egyébként a Drakula,  a Kamera által homályosan és a Pippa Lee négy élete után negyedszerre együtt játszó párnak a kibontakozásra. Keanu tökéletes választás a szerepre, a Sad Keanu mém óta nála kiábrándultabb embert még nem hordott hátán Hollywood, így Frank szerepét mintha egyenesen rá írták volna. Ryder bevált és szerethető partnere – a számomra sokáig egy nagy kérdőjelet formázó színésznő megtalálta saját hangját és érett alakítással örvendeztet meg minket.

A melankólia hullámvasútján – Keanu Reeves portré

Amit látunk, színház. Színház a szövegközpontúságot, a díszletszerű egyéb szereplőket és a hanyag operatőri munkát illetően is. Be kell valljam, életemben ilyen ronda filmet nem láttam még. Az egész valami tévéfilmes barna maszlagban úszik, amibe szinte abszurd módon ékelődnek be az eredendően csodás, a filmszalagra érve lesújtó képet nyújtó táj felvételei. Egyetlen szó villog a szemem előtt: low budget. Pedig egy picivel csinosabb kiállítással nagyot lehetett volna dobni az összeértéken.

Ennek ellenére érdemes adni egy esélyt a filmnek – sziporkázó párbeszédei nemcsak kikapcsolnak minket, de folyamatos együttgondolkodásra is késztetnek: mintha harmadikként ülnék a szobában, sokszor együttérzően bólogatok, máskor hálát adok az égnek, hogy ennyire azért nem vagyok gáz. A Végállomás: esküvő minden hibája ellenére az utóbbi évek egyik legüdítőbb romkomja.

Molnár Kata Orsolya

Molnár Kata Orsolya

Molnár Kata Orsolya a Filmtekercs főszerkesztője és egyik alapítója. Geográfusként végzett, majd szabadúszóként írt. Miközben filmes diplomáján is dolgozik, saját PR ügynökségét építi. Specializációja a képregényfilm, a sci-fi és a távol-keleti filmek. kataorsolya@filmtekercs.hu

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..