Kritika

Tétova aranykor – Licorice Pizza

Utazás a kamaszlét és a hetvenes évek Los Angelesének mélyére – a Licorice Pizza felszabadítóan derűs, tapinthatóan sűrű hangulatú, felejthetetlen kaland Paul Thomas Andersontól.

Miközben a filmkészítés egyre nagyobb arányban tartalomgyártássá silányul, amely során feldolgozhatatlan mennyiségű instant áru ömlik a fogyasztókra (egyre kevésbé a moziban, sokkal inkább az egymást leuralni igyekvő streaming-csatornákon), újabb és újabb midcult rendezők fordulnak a személyes történetek felé, amelyekben vagy a saját gyermekkoruk (Roma, Belfast), vagy egy letűnt, visszavágyott korszak és mások anekdotái (Volt egyszer egy… Hollywood) elevenednek meg. A kevésbé történetközpontú, inkább az emlékezés elve szerint felépülő hangulatfilmek csokrába megérkezett az eddigi legfelszabadultabb darab, amelyet nem lehet nem végigmosolyogni.

Véleményed van a cikkről vagy a filmről? Írd meg nekünk kommentben!

Paul Thomas Anderson sokoldalú művész, hiszen a pályáján megfér egymás mellett a Boogie Nights, a Vérző olaj és a Fantomszál, miközben a mai napig aktív videoklip-rendező is. A Licorice Pizza nem a sötét-egzisztencialista, hanem a napfényes-nosztalgikus sorba illeszkedik, mint a Boogie Nights vagy a Beépített hiba. Ám míg ezektől sem idegenek a komorabb összefüggések vagy jellemvonások, addig a Licorice Pizza színtiszta boldogság, derű és lágy humor, egy elfeledett életérzés húsbavágóan erős esszenciája.

Szinte beleremegünk a nosztalgia fájdalmába és együtt botladozunk a szedett-vedett hősökkel a San Fernando-völgy örök nyarában.

A rendező is a San Fernando-völgyben, Los Angeles eme külterületén nőtt fel, de a Licorice Pizza nem elsősorban a saját élményeiből táplálkozik, hiszen a cselekmény idején, 1973-ban mindössze 3 éves volt. A főhős, Gary Valentine karaktere az egykori gyerekszínészen, későbbi produceren, Gary Goetzmanen alapul, az ő történeteit szőtte össze Anderson más ismerősei, barátai, családtagjai emlékeivel. Így alakult ki az a massza, amelyben ott kavarog a hetvenes évek Nyugati-partjának hippivilága, a közeli Hollywoodból átszivárgó sztárok és showműsorok, az elegáns éttermek, türkiz autók, laza rádióadók, természetesen a fű, és az olyan aktuális divathullámok, mint a vízágyak, babzsákok vagy az ezelőtt évtizedekig betiltott (!) flipper.

Akárcsak Tarantino filmjében, a Volt egyszer egy… Hollywoodban, a Licorice Pizzában is vegyülnek a saját nevükön szereplő, az azonosítható és a kitalált figurák és referenciák, miközben a tét egy, talán a valóságosnál is koncentráltabb nosztalgikus álomvilág megteremtése – a konferanszié apja révén gyerekkorában a celebvilágba nyakig merülő Anderson könnyedén szőtte egybe a kitaláltat és a valóságosat.

Az elegyet Anderson rendszeres munkatársaival, családjával és családi barátaival vitte filmre. A két főszerepet két abszolút kezdő, az egykori visszatérő színésze, Philip Seymour Hoffman fia, Cooper Hoffman és a HAIM énekesnője, Alana Haim alakítja (az együtteshez szintén régi kapcsolat fűzi a rendezőt, több klipet is forgatott nekik – a két fiatal pedig egymást is régről ismerte). Alana nem mellesleg a saját keresztnevén szerepel, a filmbéli családját pedig a valódi családja játssza, akik tökéletesen hozzák az ortodox zsidó szülőket és a kitörni vágyó, unatkozó nagylányokat. A film igazi meglepetése azonban az ifjabbik Hoffman, aki született filmsztár. Lebilincselő megfigyelni, hogy miközben Cooper arcvonásaiban, mimikájában, mozgásában visszaköszön az apja, mégis saját egyénisége van; olyan srácnak tűnik, aki ismeri önmagát, nagyon összeszedett és bármit elérhet, amit kitűz maga elé.

Bár adná magát a lehetőség, PTA nem megúszós filmet készített:

igaz, hogy látszólag egy klasszikus tinifilm/románc/felnövéstörténet a Licorice Pizza, az író-rendező rengeteg csavarral variálta meg a képletet, atipikus vonásokkal ruházta fel a szereplőit és egyedi kalandok elé állította őket, amelyek mégis természetesen illeszkednek a filmszövetbe. A Licorice Pizza egy minden ízében kidolgozott, tökéletes ritmusú, sűrű és eseménydús kaland, igazi energia- és endorfinbomba.

A film friss és rengeteg lehetőséget rejtő, alaposan kidolgozott és részletgazdag háttere szerint a 15 éves Gary kifejezetten jómódú családból származik, ráadásul sikeres gyerekszínész, aki már tinédzserként saját vállalkozásokat indít és előre köszönnek neki a pincérek – mégis megküzd mindenért, néha pedig nem tűnik többnek egy átlagos, elveszett kamasznál. Ahogyan az apja, Cooper Hoffman sem is az a tipikus szépfiú: korpulens, pattanásos, izzadós, mégis eléri, hogy belülről sugározzon a szépsége, az ellenállhatatlan személyiségének köszönhetően pedig tökéletesen hihető a romantikus szál is.

Mellette Alana szintén ritkán látott filmhős, aki 25 évesen is kamaszokkal lóg. Szigorú családból származik, szabálytalan szépség, vékony és langaléta, rosszul választ munkákat és pasikat, de ha kell, bármit el tud érni és bárkit le tud venni a lábáról. Így bár kettejük között a műfaj(ok)ban megszokott dramaturgiai ív játszódik le (barátság, amely során hol az egyik, hol a másik akar többet, egymás hódításait fájdalmas végignézni, félreértések és a saját érzéseik letagadása, végül ráeszmélés),

pont a különös személyiségek és az őrült hetvenes évekbeli háttér miatt a Licorice Pizza egy pillanatig sem kiszámítható, sőt, epizódról epizódra új világba repít.

Gary és Alana kapcsolatának alakulásával egyenrangú a kettejük felnövéstörténete és a közegábrázolás, amely kimerevített pillanatokban, hosszabb-rövidebb részegységekben elevenedik meg. A különböző bizniszkísérletek, a burleszk benzinhiány, a választási kampány, illetve a sztárszínészek (Sean Penn, Bradley Cooper, Tom Waits) önfeledt, önironikus és pimasz mellékszerepei erre-arra lökdösik a két fiatalt – hol szorosabb a kapcsolatuk, hol elegük lesz a másikból. Így pedig hol az egyikük, hol a másikuk történetszála kerül előtérbe, ami szintén fokozza a várakozást, feszültséget és természetesen lendíti tovább és tovább a narratívát. Összességében a Licorice Pizzában 1973 olyan sokszínű és fordulatokban gazdag világnak tűnik, hogy bár csak pár hónap eseményeit mutatja be, éveknek tűnik, annyi kaland és új tapasztalat éri a hősöket. Annyit tudnak meg az életről, a másikról és önmagukról.

A Licorice Pizza az első perctől a székbe szögez, a minden érzékünket bombázó ingerek, a zenék, színek, textúrák, poénok eltelítenek és feltöltenek. A legszívesebben beköltöznénk a film világába, hogy sose érjen véget ez az utazás. Paul Thomas Anderson tudja, mit akar, de anélkül viszi végig a tervét, hogy hivalkodna ezzel, így a filmje egy pillanatig sem lesz kimódolt vagy hatásvadász, hanem végig nagyon spontánnak hat, természetes és szerethető marad. Anderson tulajdonképpen azt csinál a nézővel, amit akar – egy ilyen erővel szemben pedig nem tehetünk mást, mint hogy megadjuk magunkat neki. Jó kezekben vagyunk.

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla az ELTE irodalom- és kultúratudomány szakán végzett. Specializációja a szerzői film, a western és az intermedialitás, mániája az önreflexió. Újságíróként és marketingesként dolgozik. A Filmtekercs.hu főszerkesztője.
gyongyosililla@filmtekercs.hu

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
1 hozzászólás
Oldest
Newest Most Voted
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!

Podcast

Hirdetés

Hirdetés