A két szék közötti padlóra huppanásra keresve se találhatna az ember jobb példát a Lidérces mesék éjszakájánál, ami egyszerre próbál felnőtt horror, kamaszos horror, kamaszdráma és nosztalgiaszörfös alkotás lenni, de végül csak egy zavaros, felejthető próbálkozás lesz belőle.
Alvin Schwartz 1981-ben megjelent novelláskötete óriási kultusznak örvend a tengerentúlon, sokan a horrorirodalom és az ifjúsági irodalom első és legfontosabb találkozásaként jellemzik. Schwartz történetei az amerikai folklórból, valamint a városi legendákból merítettek, az író akár hónapokig is képes volt kutatómunkát végezni utánuk, hogy a szájról szájra terjedő rémfigurák minél hitelesebben jelenjenek meg novelláiban. A két folytatást is megélt kötet azonban a nagy siker mellett botránykönyvnek is számított, mert
a fiatalabb közönség ellenére Schwartz nem fogta vissza magát, ha a borzalmak minél részletesebb leírásáról volt szó, ezzel magára haragítva számos szülői csoportot.
A hasonló témájú és szintén nagysikerű Libabőr-könyvsorozat alkotója, R. L. Stine sem tagadta le, hogy ki jelentette számára a fő inspirációt.
Ennek tükrében jó kérdés, hogy Alvin Schwartz esetében vajon miért váratott olyan sokáig magára egy filmadaptáció, hiszen a horror virágkorát élte az 1980-as években, sőt a kisebb-nagyobb sztorikat egybegyúró antológiafilmek se voltak népszerűtlenek, elég csak a Creepshow-ra gondolni. Ugyanakkor valahol érthető, hogy Schwartz szójátékokkal teli prózáját és groteszk, sokszor valóban 18-asba átcsapó, gusztustalan halálnemeit nem könnyű a film médiumára átültetni. Melyik történetet lehet a legjobban megfilmesíteni? Legyen visszafogottabb és ezzel a fiatalabb moziba járók számára fogyaszthatóbb, vagy inkább olyan, ami megfelel a felnőtt rétegnek, vagyis nyersebb és gusztustalanabb? Legyen antológiafilm, vagy bővítsük ki csak az egyik sztorit egész estéssé? Nos, a Guillermo del Toro produceri vezénylete által készült, 2019-es Lidérces mesék éjszakája mindegyik lehetőséget megpróbálja, és pont emiatt válik egy skizofrén zagyvasággá.
A Lidérces mesék éjszakája elveti a klasszikus antológiafilmes felállást, melyben különböző, egymástól független vagy nagyon lazán összefüggő történetek váltják egymást. Egy nagy, összefüggő cselekménybe kívánja beolvasztani az eredeti novelláskötet ismert figuráit, szörnyeit és helyzeteit, ez pedig első látásra tökéletes áthidalásnak tűnik a fent említett adaptálási problémákra.
Viszont mint tudjuk, a puding próbája az evés, és ennek tükrében maga a film erősen ingadozó színvonalat mutat.
Mondjuk ki, akkor a legjobb, amikor az alkotók tényleg arra mennek rá, hogy Schwartz rémeit a nagyvásznon lássuk, nem pedig akkor, amikor megpróbálnak hozzákölteni valami mást.
Na, de tulajdonképpen miről is van szó? A film fő cselekménye 1968-ban játszódik a kisvárosi Amerikában. Míg a felnőttek az elnökválasztással és Vietnámmal vannak elfoglalva, addig az összes gyerek Halloweennel. Utóbbiak közé tartozik Suzie Nicholls (Zoe Colletti) és két barátja, Augie (Gabriel Rush) és Chuck (Austin Zajur), akik a környék számkivetettjeinek számítanak. Miután leleményesen bosszút állnak az őket szekáló gimiseken, Suzie és barátai, valamint a melléjük csapódó titokzatos stoppos, Ramon (Michael Garza) egy elhagyatott kísértetházban húzzák meg magukat. Stella a ház pincéjében talál rá egy könyvre, amit magával is visz. Mi pedig már tudjuk is, hogy ez mivel fog járni: egy ősi átok elszabadulásával, miszerint a könyvbe magától íródó történetek szörnyei megelevenednek és elkezdenek vadászni hőseinkre.
A Lidérces mesék éjszakája elég látványosan fürdik a mostanában is népszerű metaforikus elbeszélésben és utalásokban.
Eleve egy visszaemlékező narráció indítja a filmet, aztán ott van maga a könyv is, amelyekben az eredeti mű novellái szerepelnek, csak egy őket körbevevő teljesen új történet részeként. De maga a történetmesélés, a múlt megidézése is egy vissza-visszatérő elem a filmben. Ehhez képest már csak extrának számít Suzie horrorfilmekért és kísértettörténetekért való rajongása, vagy hogy a film egyik jelenete egy autósmoziban játszódik, ahol éppen Az élőhalottak éjszakáját vetítik.
Mindez nem volt egy rossz elgondolás az alkotók részéről, csak sajnos a kivitelezés az, ami nem működik. A fő narratíva, melyben Suzie és barátai próbálják keresni a megoldást az átok megtörésére, közel sem hátborzongató, sokkal inkább kiszámítható és unalmas: számos szellemhorrorból ismerős fordulatot tartalmaz. A helyzetet nem segíti, hogy sem a karakterek, sem pedig a párbeszédek nem túl veretesek. A főszereplő négyesfogat közül egyedül a talpraesett Ramont alakító Michael Garza az, aki értékelhetőbb alakítást nyújt.
Viszont ami igazán betesz a filmnek, az a folyamatos és látványos identitáskrízis.
A film nagyrészt olyan hangulatot vesz föl, mintha a Stranger Things egyik évadja lenne, vagy a Libabőr sötétebb változata. Kamaszokra kalibrált, visszafogottan intenzív ijesztgetés jellemzi, és a film próbál nagy hangsúlyt is fektetni a karakterekre és a közöttük lévő barátság-dinamikára. A Schwartz-könyv szörnyeinek megjelenése viszont már jóval durvábban megdolgozzák az ember idegrendszerét. Ezek azok a pillanatok, ahol legerősebben kijön a filmet rendező André Ovredal (A boncolás) tehetsége a műfajhoz. Atmoszférikus, valóban rémálomszerűen fényképezett jelenetekről beszélek, amiknek a direkt egyszerűsége az erős képi világgal és az ötletes szörnydizájnokkal párosulva pont megragadják azt a misztikumot, amivel Schwartz is kezelte ezeket az ősi, városi-folklór legendákat.
A Lidérces mesék éjszakájának narratív gyengeségei azért is bosszantóak, mert látszik, hogy Ovredal nem vette félvállról a feladatot, és próbált is felnőni hozzá.
A film még a legunalmasabb pillanataiban is kiválóan van fényképezve, a különböző helyszínek, mint például a kukoricamezők, a vérvörös fényben úszó, kórházi folyosók jól érzékeltetik a szereplők kiszolgáltatottságát.
Azért pedig külön piros pont jár, hogy a norvég direktor inkább hisz az atmoszférikus zörejek és a tudatos lassúsággal felépített rémisztgetés erejében, mint az orkánszerű jump scare-ben. Csak mire eljut az ember a rövid csúcspontokig, addigra már nem fogja érdekelni, hogy vajon a négy jómadár megéri-e a másnapot. Az inkonzisztens tónusváltások és a döcögő tempó pedig csak tovább rontják az összképet.
Jó alapanyag, nemes szándék és ötletes koncepció, de a végeredmény felemás és erősen csalódást keltő. A Lidérces mesék éjszakája jobb lett volna, ha az alkotói már a kezdet kezdetén eldöntötték volna, hogy kinek csinálják ezt a filmet. Ha a fiataloknak, akkor lehetett volna lazább, humorosabb, stílusosabb. Ha felnőtteknek, akkor valóban sötét, vérbő, bevállalós (bár mondjuk a kész verzió erősen feszegeti a PG-13-as korbesorolás határait). De talán mégis jobb lett volna, ha egy antológiafilmet kapunk, vagy ha inkább tovább porosodik a polcon ez a projekt.
