Bill Nighy drámai főszerepben tündököl a Living című filmben, amely olyan kivételes remake, hogy képes meghaladni az elődjét.
Szentségtörés remake-et készíteni egy Kuroszava-filmből – és még nagyobb szentségtörés kritikusként azt mondani rá, hogy érdemes volt. Márpedig a Living méltó feldolgozása az Élni (Ikiru) című filmnek, ami egyébként – a mesterre jellemző módon – maga is részben az Ivan Iljics halálán alapul. Nyugati-keleti-nyugati történetvándorlásnak vagyunk hát tanúi ismét, ahogyan az a Véres aratás – A testőr – Egy maréknyi dollárért esetében történt, csak ezúttal a műfaji fordulatok elmaradnak: a Living ugyanúgy egy egzisztencialista, realista haldoklástörténet, mint Kuroszava és Tolsztoj műve, még ha lágyabb és optimistább is, mint az elődei.
A Living alkotói az itthon kevésbé ismert dél-afrikai rendező, Oliver Hermanus – akinek ez az első külföldi, brit-amerikai produkciója – és a tökéletes brit-amerikai híd: Kazuo Ishiguro forgatókönyvíróként. A japán származású, Angliában felnőtt irodalmi Nobel-díjas szerző nemcsak tökéletesen érti Kuroszava mondanivalóját, hanem azt is érzi, hogyan lehet azt befogadhatóbbá tenni és egy másik kulturális közegbe helyezni. Ishiguro most is azt teszi, mint a leghíresebb regényeiben, például a Napok romjaiban vagy a Ne engedj el-ben: kopott, meg nem élt életeket térképez fel, elfojtásokkal teli brit kisembereket tesz meg főhősnek – hangot ad azoknak, akikre senki nem kíváncsi, senki nem fordul oda hozzájuk.
Pedig a szürkeség, másodrendűség társadalmi bélyege mögött heroikus vágyakat, elsöprő érzelmeket találunk, amelyek a szerző jóvoltából egy pillanatra fellángolhatnak.
Az Élni Kuroszava korai, modernista filmje, amely bár gyönyörű, ma már sehol nem látott kompozíciókból áll, kíméletlenül lassú, ráadásul a legtöbb karaktere ellenszenves, így a két és fél órás játékidő ólomsúlyú. Ahogyan várható volt, a Living akadémikusabb stílust választott, kedélyesebb hangnemben beszél, miközben a történet magja és íve ugyanaz: mi történik, ha egy aktatologató hivatalnok megtudja, hogy halálos beteg és rádöbben, hogy az élete tökéletesen értelmetlen és haszontalan volt. A kései ráébredés új utakat nyit a magának való férfi előtt, miközben szokatlan erővel teszi fel a sokakat foglalkoztató kérdéseket – mit tettünk az életben, mi marad utánunk a halálunk után. Az Élni Kandzsi Vatanabéja és a Living William-e rátalál a megoldásra, teremt valamit, amivel hacsak egy kicsit is, de jobbá teszi a világot, így boldogan hal meg.
Míg a brit és japán merevség, zárkózottság, az érzelmek elfojtása között egyébként is könnyű párhuzamokat találni, a Living a bemutatott korszakot is megtartja: az Élni 1952-ben készült és körülbelül akkor is játszódik, és az új film is a második világháború utáni küzdelmes éveket, az újjáépítést, a nyomorból felívelést mutatja be, egy másik kontinensen. A Living azonban az eredetiben rideg és visszataszító bürokratikus világot enyhén komikus fénytörésben ábrázolja. Míg Kuroszavánál Kandzsi minden kollégája megvetést érdemelt, hiszen rosszindulatúak és kiégettek, szándékosan szabotálják a munkát, Hermanus és Ishiguro inkább objektíven ábrázolja őket, miközben
behoznak egy új karaktert, egy lelkes és fiatal hivatalnokot, aki a film elején csatlakozik a városháza csapatához.
A jól bevált fogásnak köszönhetően rajta keresztül csöppenünk bele ebbe a zárt, szürke, de itt méltóságteljes világba, s mivel benne még van ambíció, a befejezés sem a teljes kiábrándulással sokkolja a nézőt, hanem válaszutat, egyben reménysugarat kínál. Ezzel párhuzamosan az Élni egyik leghíresebb és legemlékezetesebb jelenetét, a halotti tor részeg vitáját sem veszi át ebben a formában a film, ellenben a hintás jelenet ebből sem hiányozhat.
A Living tehát megközelíthetőbb, szerethetőbb film, ami a kevésbé utálatos szereplők mellett az áradó zenének és az érzelmesebb megközelítésmódnak is köszönhető. Ez azonban nem jelenti azt, hogy Hermanus filmje erőtlenebb vagy kevésbé megrendítő lenne, mint a forrása. A szemérmes, karót nyelt nyárspolgári világ álcája mögé nézni ugyanolyan izgalmas, megható és felemelő, ez pedig mindenekelőtt Bill Nighy érdeme. A veterán karakterszínésznek nagyon kijárt már egy ilyen nagy főszerep, ő pedig maximálisan meghálálja a figyelmet. Már a hanghordozásával megteremti a megfáradt, majd új erőre kapó karaktert, később pedig ámulva figyelhetjük, ahogyan az elsősorban vígjátéki szerepeiből ismerős gesztusai más kontextusba kerülnek, így a jelentésük és a céljuk is megváltozik. Klasszikus jutalomjáték, amit látunk, s bár Nighy remek erőben van, nem mehetünk el az önreflexív olvasat mellett sem:
még utoljára valami meglepőt és nagyot alkotni.
Érthető, hogy Sundance-en bemutatkozó, majd széles fesztiválkörutat bejáró Living most készült el. A film ugyanis tökéletesen illik a néhány éve formálódó Brexit-filmek csoportjába is. Ezek a jellemzően történelmi közegben játszódó brit alkotások mind azzal a szívmelengető üzenettel engedik útjára a nézőt, hogy legyen bármilyen szorongatott helyzetben a nemzet, az egyéni kiállás, tetterő csodákra képes, általa válik jobb hellyé az országunk. A régmúlt dicsősége és a hétköznapi hősök példája nemcsak a Dunkirkben vagy az Ásatásban domborodik ki, hanem egy olyan egyszerű, de rendkívül hatásos és emlékezetes filmben is, mint a Living. Hermanus és Ishiguro alkotása az anyagilag és morálisan is megtépázott jelenben vigaszt nyújthat, határokon innen és túl.
A filmet a Velencei Filmfesztiválon tekintettük meg. További cikkeink a rendezvényről az alábbi linken.
