Kritika

Még utoljára nagyot alkotni – Élj!

Bill Nighy drámai főszerepben tündököl az Élj! (Living) című filmben, amely olyan kivételes remake, hogy képes meghaladni az elődjét.

Szentségtörés remake-et készíteni egy Kuroszava-filmből – és még nagyobb szentségtörés kritikusként azt mondani rá, hogy érdemes volt. Márpedig az Élj! méltó feldolgozása az Élni (Ikiru) című filmnek, ami egyébként – a mesterre jellemző módon – maga is részben az Ivan Iljics halálán alapul. Nyugati-keleti-nyugati történetvándorlásnak vagyunk hát tanúi ismét, ahogyan az a Véres aratásA testőrEgy maréknyi dollárért esetében történt, csak ezúttal a műfaji fordulatok elmaradnak: az Élj! ugyanúgy egy egzisztencialista, realista haldoklástörténet, mint Kuroszava és Tolsztoj műve, még ha lágyabb és optimistább is, mint az elődei.

Az Élj! alkotói az itthon kevésbé ismert dél-afrikai rendező, Oliver Hermanus – akinek ez az első külföldi, brit-amerikai produkciója – és a tökéletes brit-amerikai híd: Kazuo Ishiguro forgatókönyvíróként. A japán származású, Angliában felnőtt irodalmi Nobel-díjas szerző nemcsak tökéletesen érti Kuroszava mondanivalóját, hanem azt is érzi, hogyan lehet azt befogadhatóbbá tenni és egy másik kulturális közegbe helyezni. Ishiguro most is azt teszi, mint a leghíresebb regényeiben, például a Napok romjaiban vagy a Ne engedj el-ben: kopott, meg nem élt életeket térképez fel, elfojtásokkal teli brit kisembereket tesz meg főhősnek – hangot ad azoknak, akikre senki nem kíváncsi, senki nem fordul oda hozzájuk.

Pedig a szürkeség, másodrendűség társadalmi bélyege mögött heroikus vágyakat, elsöprő érzelmeket találunk, amelyek a szerző jóvoltából egy pillanatra fellángolhatnak.

Az Élni Kuroszava korai, modernista filmje, amely bár gyönyörű, ma már sehol nem látott kompozíciókból áll, kíméletlenül lassú, ráadásul a legtöbb karaktere ellenszenves, így a két és fél órás játékidő ólomsúlyú. Ahogyan várható volt, az Élj! akadémikusabb stílust választott, kedélyesebb hangnemben beszél, miközben a történet magja és íve ugyanaz: mi történik, ha egy aktatologató hivatalnok megtudja, hogy halálos beteg és rádöbben, hogy az élete tökéletesen értelmetlen és haszontalan volt. A kései ráébredés új utakat nyit a magának való férfi előtt, miközben szokatlan erővel teszi fel a sokakat foglalkoztató kérdéseket – mit tettünk az életben, mi marad utánunk a halálunk után. Az Élni Kandzsi Vatanabéja és az Élj! William-e rátalál a megoldásra, teremt valamit, amivel hacsak egy kicsit is, de jobbá teszi a világot, így boldogan hal meg.

Míg a brit és japán merevség, zárkózottság, az érzelmek elfojtása között egyébként is könnyű párhuzamokat találni, az Élj! a bemutatott korszakot is megtartja: az Élni 1952-ben készült és körülbelül akkor is játszódik, és az új film is a második világháború utáni küzdelmes éveket, az újjáépítést, a nyomorból felívelést mutatja be, egy másik kontinensen. Az Élj! azonban az eredetiben rideg és visszataszító bürokratikus világot enyhén komikus fénytörésben ábrázolja. Míg Kuroszavánál Kandzsi minden kollégája megvetést érdemelt, hiszen rosszindulatúak és kiégettek, szándékosan szabotálják a munkát, Hermanus és Ishiguro inkább objektíven ábrázolja őket, miközben

behoznak egy új karaktert, egy lelkes és fiatal hivatalnokot, aki a film elején csatlakozik a városháza csapatához.

A jól bevált fogásnak köszönhetően rajta keresztül csöppenünk bele ebbe a zárt, szürke, de itt méltóságteljes világba, s mivel benne még van ambíció, a befejezés sem a teljes kiábrándulással sokkolja a nézőt, hanem válaszutat, egyben reménysugarat kínál. Ezzel párhuzamosan az Élni egyik leghíresebb és legemlékezetesebb jelenetét, a halotti tor részeg vitáját sem veszi át ebben a formában a film, ellenben a hintás jelenet ebből sem hiányozhat.

Az Élj! tehát megközelíthetőbb, szerethetőbb film, ami a kevésbé utálatos szereplők mellett az áradó zenének és az érzelmesebb megközelítésmódnak is köszönhető. Ez azonban nem jelenti azt, hogy Hermanus filmje erőtlenebb vagy kevésbé megrendítő lenne, mint a forrása. A szemérmes, karót nyelt nyárspolgári világ álcája mögé nézni ugyanolyan izgalmas, megható és felemelő, ez pedig mindenekelőtt Bill Nighy érdeme. A veterán karakterszínésznek nagyon kijárt már egy ilyen nagy főszerep, ő pedig maximálisan meghálálja a figyelmet. Már a hanghordozásával megteremti a megfáradt, majd új erőre kapó karaktert, később pedig ámulva figyelhetjük, ahogyan az elsősorban vígjátéki szerepeiből ismerős gesztusai más kontextusba kerülnek, így a jelentésük és a céljuk is megváltozik. Klasszikus jutalomjáték, amit látunk, s bár Nighy remek erőben van, nem mehetünk el az önreflexív olvasat mellett sem:

még utoljára valami meglepőt és nagyot alkotni.

Érthető, hogy Sundance-en bemutatkozó, majd széles fesztiválkörutat bejáró Élj! most készült el. A film ugyanis tökéletesen illik a néhány éve formálódó Brexit-filmek csoportjába is. Ezek a jellemzően történelmi közegben játszódó brit alkotások mind azzal a szívmelengető üzenettel engedik útjára a nézőt, hogy legyen bármilyen szorongatott helyzetben a nemzet, az egyéni kiállás, tetterő csodákra képes, általa válik jobb hellyé az országunk. A régmúlt dicsősége és a hétköznapi hősök példája nemcsak a Dunkirkben vagy az Ásatásban domborodik ki, hanem egy olyan egyszerű, de rendkívül hatásos és emlékezetes filmben is, mint az Élj!. Hermanus és Ishiguro alkotása az anyagilag és morálisan is megtépázott jelenben vigaszt nyújthat, határokon innen és túl.

A filmet a Velencei Filmfesztiválon tekintettük meg. További cikkeink a rendezvényről az alábbi linken. Az Élj! az HBO Max-on látható.

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla az ELTE irodalom- és kultúratudomány szakán végzett. Specializációja a szerzői film, a western és az intermedialitás, mániája az önreflexió. Újságíróként és marketingesként dolgozik. A Filmtekercs.hu főszerkesztője.
gyongyosililla@filmtekercs.hu

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!