Fókuszban Kritika

James meets James – Logan – Farkas

17 év után a Logannel búcsúzik karakterétől a Farkast játszó Hugh Jackman és a Charles Xaviert alakító Patrick Stewart is – de micsoda búcsú, micsoda búcsú ez! James Mangold Nolan után öt évvel végre ismét megmutatta, mire képes a kilencedik művészet a szélesvásznon. Varázslatra!

Minél többször idézem fel magamban a Logan képeit, annál elragadtatottabb vagyok James Mangold munkájától. Ha végigtekintünk a rendező életművén, elsőre nehéz megérteni, miért ő dirigálta 2013-ban a Farkast. Korábban akármilyen műfajban is alkotott – legyen az romantikus vígjáték, mint a Kate és Leopold, western, mint a Börtönvonat Yumába vagy életrajz, mint A nyughatatlan –, Mangold mindig is az emberi kapcsolatokat boncolgatta. A Farkas, még ha nem is nélkülözte az X-Men univerzum léptékeihez mérten a lelkizést, valahogy mégis kilógott a direktor filmográfiájából.

Eltelt négy év, és a Logant látva minden a helyére került. Az egyébként szerintem teljesen vállalható Farkast most nem tudom másképp értelmezni, mint vázlatnak, gyakorlásnak a nagy mű előtt. Ismerkedésnek, ahol James találkozott James-szel (Logan születési neve James Howlett), ahol a filmes először próbált Farkas lelkébe látni.

A rendező-forgatókönyvíró Mangold nemcsak meglátta a farkasbőrbe bújt embert, de meg is mutatta nekünk új filmjében – és nem mellesleg azt is, milyen az, ha a lélek jó ismerője ír képregényfilmet: csodálatosan mély film születik így.

Mielőtt bárki is azt gondolná, hogy a mélység itt most tarr bélai szinten értendő, el kell mondjam, nem erről van szó. Sokkal inkább valami olyasmire gondolok, ami a mesterség szóval hozható rokonságba: alaposságra, átgondoltságra, szépen megmunkáltságra. Ez talán a legkifejezőbb, ha a Loganre gondolok:

szépen megmunkált a szó igazi craftsmani, kézműves értelmében.

Mind a karakterek, mind az akciók terén a legmagasabb fokú – most kivételesen jó értelmében vett – iparosság jellemzi a filmet.

De Mangold még ennél is tovább ment. Nem egy superhero-történetet, nem a hérosz újabb világmegmentését álmodta vászonra, hanem bátor volt deheroizálni hőseit, és Mark Millar és Steve McNiven képregényéhez, az Old Man Loganhez nyúlt alapanyagért. Logan nemcsak, hogy nem halhatatlan, de végóráit járja, az egykor borotvaéles eszű X Professzor pedig egy elbutuló vénember, aki már nem vágyik másra, csak egy békés szigetre, ahol este nyugovóra térhet. Ahogy a Marvel Univerzum papírvilágában is helye van a multiverzum párhuzamos valóságainak – ezekből egyébként már az utóbbi X-Men filmekben is kaptunk ízelítőt –, úgy nem lehet kérdés, hogy a szélesvásznon is előbb-utóbb teret kell kapjanak az alternatív történetszálak.

Bár a Logan sztorija, mely szerint a Farkas egy fertőzésnek köszönhetően haldoklik, a világ pedig egy mutánsoktól mentes hely, beilleszthető az eddig látottak közé, mégis felvillantja annak a valószínűségét, hogy bizony ez csak egy  – még akkor is, ha tudjuk, hogy Hugh Jackman többé már nem ölti magára Farkas jelmezét – a lehetséges jövőkből.

Mangold elengedi végre a biztonsági játékot, és néhol szinte művészfilmes eszközökhöz nyúl, miközben egy percre sem enged az akcióból és a látványosságból sem. Tökéletes az egyensúly. És hogy milyen ez a látványosság? A film ezerrel pörög, zseniálisan koreografált bunyókkal – a Laura szerepében bemutatkozó Dafne Keen mintha egész életében ezt csinálta volna – és kifejezetten naturális képsorokkal van tele. Hullnak a végtagok, fröccsen a vér,

de mindez olyan szépen komponált képeken történik, hogy egyszerűen nem tudunk nem gyönyörködni.

Pláne, hogy nemcsak az erőszak szimfóniáját, de a hagyományos értelemben vett képalkotást is mesterfokra emelte az X-Men: Az elsőkkel már a mutánsok világában ismerősként járó John Mathienson operatőr. Beállításai szinte fojtóvá teszik a vidék porát és a jövő kilátástalanságát, posztapokaliptikus világát a vadnyugat földjének sárgáival és a rozsda megannyi árnyalatával fejezi ki. A világvége hangulathoz remekül illeszkednek a hibátlan stílusértékkel választott zenék is, melyek közt nem egy country klasszikus is helyet kapott.

Egyszóval parádés és nagyon is érett finálét kapott Rozsomák – nem is lehetnénk boldogabbak.

Molnár Kata Orsolya

Molnár Kata Orsolya

Molnár Kata Orsolya a Filmtekercs főszerkesztője és egyik alapítója. Geográfusként végzett, majd szabadúszóként írt. Miközben filmes diplomáján is dolgozik, saját PR ügynökségét építi. Specializációja a képregényfilm, a sci-fi és a távol-keleti filmek. kataorsolya@filmtekercs.hu

FM ‘tekercs Podcast

 

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..