Kritika

Az életnek előre és háttal a halálnak – Last Flag Flying

Richard Linklater magához képest meglepően viccesen, de most is megragadóan nyúl az élet, a halál és a változás tematikájához. Mi pedig felváltva sírunk és nevetünk, ahogy Steve Carell, Bryan Cranston és Laurence Fishburne útnak indul eltemetni egyikük fiát. A Last Flag Flying 2017 toronymagasan legjobb filmje!

A történetben három vietnámi veteránt 30 évvel a háborút követően ismét összehoz a sors, azaz inkább egy tragédia. Larry (Steve Carell) fia is a hadseregben szolgált, azonban egy bevetés során életét vesztette. A férfi nem olyan régen még rákban elhunyt feleségét siratta, most fiát készül temetni. A terhet enyhítendő, felkeresi két régi barátját, a bártulajdonos Salt (Bryan Cranston) és Richardot (Laurence Fishburne), akiből az idők során pap lett. Ők hárman együtt járták meg a poklot, most pedig egy másfajta pokol kapuján kopogtatnak.

Ami egy egyszerű temetésnek indul, az a Haditengerészet miatt egy sokkal hosszabb és mélyebb utazássá válik. Larry mindössze annyit szeretne, hogy hazavihesse fia koporsóját és felesége mellé temethesse őt. A hadsereg azonban harcban elhunyt hősnek bélyegezve, a hagyományoknak megfelelően az Arlingtoni Nemzeti Temetőben szeretné elhelyezni a fiút. Közben ráadásul a halál igazi körülményére is fény derül, a három férfi pedig gyorsan szembe találja magát a felsőbb körökkel. Linklater azonban olyan könnyedén engedi el ezt a kliséért kiáltó felállást, hogy szinte fel sem tűnik a lehetősége a nézőnek.

Megvan ugyan a pikantériája és pajkossága a teherautóval és vonattal utazó, elszánt csapatnak, de a Last Flag Flying nem tesz határozott lépéseket az „öregek akcióban” irányba. A humor széles skáláját megmozgató filmnek csupán egyik eleme ez a manapság egyre közkedveltebb tematika (gondoljunk csak a Vén rókák, a Last Vegas vagy a Nagyfater elszabadul filmekre), kifinomult jelenléte mindenesetre melegséget önt belénk és mosolyt csal az arcunkra.

A Last Flag Flying egyszerre szól a halálról, a családról, a barátságról, a hitről és Istenről, a háború értelmetlenségéről, a megöregedésről és a lelkiismeret kérdéséről. Mindez pedig nem jöhetett volna létre, ha Darryl Ponicsan nem írja meg 2004-ben ezt az egyszerre borongós, egyszerre vidám és mindenekelőtt végtelenül emberi történetet. A forgatókönyvön egyébként maga az író és a rendező dolgozott együtt, az eredmény pedig magáért beszél. A rendező tűpontosan találja meg a középutat, és jó érzékkel ugrál a drámai és a humoros hangvétel közt. Az alkotás az életről szól a halál árnyékában, ő pedig hihetetlenül meghatóan – de sosem csöpögősen vagy hatásvadász módon – mindig megtartja a mélabús hangulatot a nevetések, a könnyedséget a tragédia ellenére.

A legfontosabb humorforrás kétség kívül a három főszereplő – azaz inkább Sal és Richard karaktere, mert Larry-nek a filmnyelven belül is más szerep jut. Bryan Cranston sose volt még ennyire vicces, laza és szerethető. Az enyhe alkoholizmussal küzdő – ezt persze sosem bevalló – Sal amolyan rosszfiú a történetben. Életigenlése bámulatos, az őszinteséget pedig mindenek elé teszi, akkor is, ha azt nem illik, vagy ha másnak fáj. Cranston eszméletlen beleéléssel játssza ezt az 50-es éveiben is forrongó, szeleburdi és határokat nem ismerő alakot.

Sal tökéletes ellenpárja Richard. Fishburne félelmetesen hitelesen hozza a tiszteletes figuráját szóhasználatban, hanglejtésben, mozdulataiban, de még nézéseiben is. Megtalálja a vékony vonalat, hogy ne essen át nevetséges paródiába, holott ha az ember majd minden mondata ‘Thank God’, ‘Praise Lord’ vagy ‘Amen’ megtoldásokkal csendül fel, ott igen csak könnyen átcsúszhat a dolog ripacskodásba. Ketten amolyan angyal-ördög párosként vigyázzák Larry-t – ennek többször még képi megjelenítése is van –, a film végére azonban éppen ők azok, akik jellemfejlődésen mennek át. És még az sem zavaró, hogy olykor a karakterükből adódó evidens poénok repkednek, mert a színészek beleélése mindkét figurát egyedivé teszi.

A legcsendesebb, legvisszahúzódóbb, legjózanabb egyértelműen Larry. Steve Carell pedig ismét telibe talál. Olyan emberien, alázatosan, hitelesen és megérintően képes az ilyen figurákhoz hozzányúlni, hogy kezdek attól tartani, ő maga is ilyen ember. Carell ezúttal is megtalálja a határt a már szánni való, de még nem szánalmas között. Egy-egy félmosoly, egy apró vállrándítás és máris sugárzik belőle mindaz a fájdalom, amit a forgatókönyv előír. Larry szerethető, szimpatikus és minden korábbi tulajdonsága ellenére sem egy elnyomható vagy könnyen befolyásolható figura. Nincs benne harag vagy düh, sosem tombol vagy csapkod – a csönd pedig ilyen helyzetekben valóban többet mond minden szónál. Larry csak el akarja temetni a fiát. Nem a Haditengerészet katonáját, csak a fiát.

A Last Flag Flying megannyi filmes társával ellentétben csendesen, de éppen emiatt annál hangosabban foglal állást a hipokrata és értelmetlen háború ellen. Míg filmek (A fegyvertelen katona, Amerikai mesterlövész), sorozatok és az általános amerikai köztudat is hősként tisztel minden katonát, aki a világ másik végén harcol, addig Linklater a földre ránt minket. Emberként emeli a magasba a három veteránt, akik szembe mernek szállni a hősközpontú ideával, amely kitüntetések és dísztemetések mögé bújtatja az individuumot, és közben elfelejti a lényeget: egy ember meghalt.

Hossza ellenére a Last Flag Flying a legelső dallamfelcsendüléstől a záróképig teljes és kerek. Linklater számomra most adja a legemberibb filmjét, holott korábbi alkotásai (pl. Sráckor, Mielőtt-trilógia) jóval általánosabbak voltak bizonyos értelemben. A három színész erős dinamikáját felhasználva Linklater úgy beszél az életről, hogy olyan embereket hoz össze egy tragédia révén, akik az átlagosnál egyébként is sokkal jobban ismerik a halált. Ők pedig adóznak is neki, hogy aztán visszaforduljanak az élet felé.

Kajdi Júlia

Kajdi Júlia

Kajdi Júlia az ELTE-n végezte el a filmes alapszakot, majd az Edinburgh-i Egyetemen a mesterszakot. 2014 óta tagja a ‘tekercsnek. Specializációja a thriller, a krimi és Alfred Hitchcock. Ő a Hírek rovat vezetője.

FM ‘tekercs Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Címlapon

Video

Kik a legújabb szereplők a streamingpiacon és vajon melyiküké a jövő? A VLOGtekercs második adásában folytatjuk a seregszemlét és egy kis jövendölgetéssel is készültünk!

Műsorvezetők: Németh Míra, Énekes Gábor
Vágó: Nagy Tibor
Főcím: Gyenes Dániel
Projektvezető: Nagy Tibor
Producer: Molnár Kata Orsolya

A videó Tóth Nándor Tamás cikke alapján készült.

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..