Kritika

Fake feminista fegyverzsonglőr – Lőpor turmix

Lőpor-turmix-Karen-Gillan-Lena-Headey-Carla-Gugino-Angela-Bassett-Michelle-Yeoh

A Lőpor turmix egy gyilkosok gyilkosa felállásra építő akciófilm, ami a felszínen mindent tartalmaz, amit girl powernek nevezünk. Ám ha a puskaporos tejeskancsó mélyére nézünk, nem látunk mást, csak kudarcot.

Vajon lehet-e autentikusan feminista az a film, aminek írói, rendezője és producereinek túlnyomó többsége férfi? Sőt, lehet-e egyszerűen női történet az, amiben hiába látunk szinte csak színésznőket a névvel ellátott szerepekben, ha ők faék egyszerűségű gyilkológépekként viselkednek mellőzve minden feminin vonást? A feminizmushoz kortárs közegben alapvetően kétféleképpen lehet hozzáállni. Az egyik út, hogy a férfiak kora lejárt, nőket a politikába, a vállalati világba és lehetőleg bárhova! Ez a női kvóták és a nemek közötti szerepcserének a lehetősége, míg a másik – szimpatikusabb – út az alá-fölé rendeltség eltűnése, a prekoncepciók és nemi meghatározottságok leküzdése. Ebben a kontextusban nincs szükség kvótára, de hátrány sem ér senkit amiatt, hogy V betűvel kezdődő dolog van neki ott, ahol másoknak P betűvel kezdődő.

Lőpor-turmix-Karen-Gillan-Lena-Headey

Természetesen ez egy idealizált kép és valójában nem ilyen egyszerű, de ebben a felfogásban miért ne lehetne feminista egy férfi is? A hierarchia ellen férfiként is fel lehet szólalni, nincs hátrányban az „erősebbik” nem, ha egyenjogúságot óhajt hirdetni. Ezzel a háttérrel a férfi alkotók által elkészített, női akcióorgia is lehetne autentikusan feminista film, de a Lőpor turmix mégsem tud az lenni.

Az első ránézésre a Lőpor turmix egy női John Wicknek tűnik, de valójában a girl power leple alatt csak  elférfiasított és üres nőszerepeket látunk.

A Lőpor turmix egészen lecsupaszított Tarantino idézettel indul: a profi női bérgyilkos, Sam (Karen Gillan) leszámol a helyi maffia főnökének fiával, amit a fantasztikus játékú és mélyhangú apa (Ralph Ineson) nem hagy annyiban. Samantha közben az alig kilenc éves Emily-t is szárnyai alá veszi, mikor édesapját – nem teljesen kész akarva – megöli. A rettegett bérgyilkos társasága, A Cég, élén az eddig jóságos nagybácsival, Nathannel (Paul Giamatti) lassan leveszi védelmező kezét a fiatal nőről, így ő csak régen látott édesanyja (Lena Headey) és könyvtáros barátnőinek körében kereshet menedéket. Szerencsére az a könyvtár, ahol Carla Gugino felel a kötetekért, nem hasonlít a Fővárosi Szabó Ervinre. Itt minden Jane Austen és Emily Brontë kötet valamilyen csőre töltött fegyvert rejt.

A cselekmény alapján ez akár a soron következő John Wick film is lehetne. Ráadásul még a helyszínek is ismerősek a legismertebb gyilkosok gyilkosa szériából. A könyvtár mellett van itt orvosi rendelő, barokkos ház és patinásnak hazudott iroda valahol a felhőkarcoló legfelsőbb emeleteinek egyikén. Még az öncélú retróláz is rímel Keanu Reeves karakterének filmjeivel, csak a Lőpor turmixban a ’90-es évek stílusa köszön vissza. Mégis,

ha Jane Wicket keressük a tucatnyi neon világította filmben, akkor bizony csalódni fogunk.

A Lőpor turmix akciófilmként ugyanis nem a klasszikus (és káros) nőideált pártolja, épp ellenkezőleg, sajátot kreál, ami lehet, hogy ellentétes a két lábon járó szexjátékszerrel, de még mindig nem önmagában álló entitás. A Lőpor turmix öt erős női karakteren keresztül mutatja meg milyen a progresszivitásba bujtatott prekoncepció. A hősnőket egytől egyig magára hagyják a férfiak, így csak magukra számíthatnak, női személyiségüket pedig tesztoszteronba áztatják és kváziférfiként viselkednek. Akciófilmes környezetben a fegyverek fallikus jelek, így az azokkal tevékenykedő nők elkerülhetetlenül férfivé válnak. Természetesen ez nem maradhatott így, ezért a legelcsépeltebb módon talál mindenki magára. Vagy visszatér rég elhagyott lányához, vagy az elárvult kislányt veszi magához, az eredmény ugyanaz: önmagát száműzi mindenki az anyaszerepbe, ami nem több, mint kultúrán kívüli pozíció. Ezen toposz jelenléte pedig elég nagy probléma, a film mégis sajátjának érzi.

A patriarchátus pedig nyugodtan aludhat tovább, egyeduralmát a gépfegyveres könyvtárosnők sem fenyegetik.

Szerencsére a Lőpor turmix hangnemében jóval több iróniát tartalmaz: komolyan venni nemhogy nehéz, egyenesen lehetetlen. A jó tempóban koreografált verekedésjelenetek viszont nem a metakillerekre jellemző túlzásaik miatt lesznek élvezhetőek. A Senki kertvárosi családapájának leszámolásai szórakoztatóak, de nem nevetségesek, a Lőpor turmix viszont inkább a paródia felől közelíti meg az egyre népszerűbb, gyilkosok gyilkosairól szóló alműfajt. Sam ellenségei itt nevetőgázt szívnak és az antihősnőnek is a kezéhez kell kötözni a fegyvert, mert lebénultak a karjai. Különös látvány a nyomorékok csatája, de paródiaként teljesen más értelmet nyer. A filmben továbbá feltűnik még vámpírmaszkos gengszterfőnök is, aki stílusosan, karóval a szívében távozik a másvilágra.

Lőpor-turmix-Karen-Gillan-Chloe-Coleman

Az elborultság nem is lehet kérdés, hiszen a filmet Navot Papushado izraeli filmrendező rendezte és a szintén izraeli Ehud Lavskival közösen írta. Papushado előző filmje, a Csúnya, gonosz bácsik hasonló módon keverte a thriller, az abszurd vígjáték és a komolytalan gore elemeit. A Lőpor turmix ugyanennek a keveredésnek a következő fokozata. Van itt családi dráma, fegyveres ütközet, de közelharc is és jó nagy adag vér. Az elfajult posztmodern műfajkeveredés pedig úgy tűnik, a rendező sajátja, hiszen következő, készülő filmje, a Volt egyszer egy Palesztina az ígéretek szerint az italowestern, a háborús mozi, a némafilm és a thriller elemeit is ötvözni fogja.

A stiláris, műfaji és hangulati túlzásokat a képi világ is tudatosan támogatja. Michael Seresin kamerája nyughatatlan, de remek ritmusban mozog, dől el, vagy akár a feje tetejére is áll. Mindehhez társul a töménytelen lassított felvétel: mennyiségük vetekszik Zack Snyder bármelyik filmjével.

Az összesűrített kreatív halálnemeknek és a fröcsögő vérnek pedig jól áll a minimálisra lassított sebesség.

Karen Gillannek viszont egyáltalán nem áll jól a metakiller szerep. A skót színésznő a legnagyobb franchise-okban mutatta meg, hogy van helye a hollywoodi élmezőnyben (Bosszúállók: Végjáték, Jumanji), de a dühös, elhagyott, bosszúálló gyilkológép egyáltalán nem ő. A harci jeleneteket lelkiismeretesen végigkaratézza, a szerepét azonban a támadó izomkolosszusokkal együtt sajnos lerúgja magáról. Nyomába sem ér Charlize Theronnak, aki a rokon Atomszőkében mutatta meg milyen is a Ms. Wick karakter. Lena Headey-nek (Trónok harca) már annál jobban passzol a szakmányban embereket ölő és lányát elhagyó anya karaktere, neki azonban ennél több mozgásteret nem is szánt a film.

Összességében a neonfénnyel és vérrel díszített Lőpor turmix a metakiller akciófilm nőközpontú átalakításában megbukik, és a feminista olvasatban sem tud értékelhető állítást megfogalmazni. A gyilkosok gyilkosa alműfaj paródiájaként azonban élvezhető alkotás. Merthogy a Lőpor turmix esetében feszült és tartalmas műfaji filmről szó sincs, inkább másfél órás bárgyú vigyor jellemzi, amihez hatalmas adag önirónia társul.

Nagy Tibor

Nagy Tibor jelenleg az ELTE-n tanul Filmtudomány mesterszakon. Kedvenc műfajai a klasszikus hollywoodi gengszter- és westernfilm. Különös figyelmet fordít az izraeli filmekre és a vallási témákra.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés