Fókuszban Kritika

Lassan csordogál a múlt fájdalma – Lótolvajok

lótolvajok stellan skarsgard

A Per Pettenson nevéhez köthető, skandináv sikerkönyv adaptációja megosztóra sikeredett: a Lótolvajok egy magával ragadó, melankolikus időutazást kínál, mely után némi hiányérzettel érkezünk vissza a rideg valóságba. 

Míg a norvég Hans Petter Moland első idei filmje, a saját 2014-es rendezéséből (Az eltűnés sorrendjében) remake-elt Dermesztő hajsza a bosszú körül forgott, a Lótolvajok már sokkal inkább a csendes megbékélés előnyeit hirdeti. A Per Petterson többszörösen díjnyertes nemzetközi bestsellerét adaptáló film az idei Berlinálén debütált, és még a miskolci CineFest versenyprogramjába is bekerült, mielőtt október végén eljutna a hazai mozikba.

Senkit ne verjen át a cím, hiszen az izgalmakra és akciókra utaló szó egy kifejezetten lassú és meditatív filmet takar.

Ugyan van benne lótolvajlás, de ez nem illegális tevékenységet takar: a norvég vidéken élő szereplők így nevezik azt, amikor szórakozásból rápattannak a környéken békésen legelő vadlovakra. Ez volt Trond egyik kedvenc tevékenysége tizenéves kamaszként, de az 1948-as nyár tragikus eseményláncolata véget vetett a gyermeteg mulatságoknak. A Lótolvajok két idősíkon játszódik: az idős Trond (Stellan Skarsgård) felesége tragikus halála után Svédországból visszaköltözik a norvég vidékre, ahol remeteként tengeti mindennapjait, ám a múlt nem hagyja nyugodni.

Egyik este összetalálkozik Lars (Bjørn Floberg) nevű szomszédjával, és a beszélgetésük során rájön arra, hogy ismerte a férfit gyerekkorukból. A találkozás mély sebeket tép fel, és a több méteres hóval borított faluban élő Trond visszaemlékezik felnőtté válásának nyarára, ami Lars életét is örökre megváltoztatta. Trond az apjával kettesben, favágással töltötte ezt az időszakot, míg az anyja és a testvérei Oslóban maradtak, a nála jóval fiatalabb Lars pedig egy tragikus baleset során elveszítette az ikertestvérét.

Bár a két férfi időskori találkozása katalizátorként szolgál Trond visszaemlékezéséhez, a flashback-jelenetek elsősorban nem Lars, hanem Trond édesapja (Tobias Santelmann) körül forognak. Az idealizált férfi körül, aki megtestesítette a pár évvel korábbi háborús megszállás nyomait, aki figyelmes volt, de elérhetetlen, és akiért a fia folyóban ragadt farönköket is képes volt megmozgatni, de így sem tudta magához láncolni őt.

A múlt nem képeslapként, hanem zsigeri élményként jelenik meg előttünk.

Hans Petter Moland nemcsak olyan filmet akart csinálni, ami méltó a könyvhöz, hanem ki is használta a médium adta lehetőségeket ahhoz, hogy ténylegesen belehelyezzen minket abba a meleg, mégis borús nyárba. A napsütötte erdőség, a hangosan zümmögő bogarak és a magas fűben ugrándozó nyulak képe időhúzásnak és művészieskedésnek is érződhetnének, ha nem lennének kulcsfontosságúak az elveszett gyerekkor és a memória által idealizált múlt érzékletes megjelenítéséhez, ahol a környezet mellett a plátói szerelem tárgya és a hősként istenített apa is valószerűtlenül (de nem hollywoodiasan) gyönyörűek. Nem kívülről szemléljük Trond emlékeit, ott vagyunk benne, mintha csak egy merengőbe csöppentünk volna.

Miközben a múltban játszódó jelenetek formanyelvileg és hangulatilag is lenyűgözőek, a film többi része néha már-már bosszantó módon zökkent ki az élményből. Nem (csak) arról van szó, hogy fáj visszatérni a hideg valóságba: a váltások sokszor esetlenek, a jelenben játszódó jelenetek pedig a visszaemlékezések lágy ringatózásával ellentétben döcögősek és gyakran unalmasak. Stellan Skarsgård a svédek büszkesége és a rendező egyik kedvenc színésze (eddig öt filmet csináltak együtt), most mégis elhalványul a szerepe és a játéka a fiatalabb énjét alakító Jon Ranes mellett.

A Lótolvajok olyan érzelmi töltettel rendelkező témákat boncolgat, mint a gyász, a veszteség és a felnövés fájdalma,

ennek előadásmódja pedig ellentétes: a cselekmény és a színészi játék kifejezetten lefojtott, Trond narrációja viszont nem sajnálja a hatásvadász bölcsességeket. Van abban valami varázslatosan skandináv, hogy a két idős férfi újbóli találkozása gyakorlatilag kimerül néhány együtt töltött néma órában és kedves gesztusban, de végül hiányérzetet kelt, hogy a traumákról szóló történetben a feldolgozás csak a narráció szintjén történik meg. Megismerjük Trond életének két mérföldkövét: az apja és a felesége elvesztését, de a kettő között megtett útról szinte semmit nem derül ki, a katarzis pedig elmarad.

Hans Petter Moland az atmoszféra megteremtéséhez kihasználta a filmnyelv lehetőségeit, de hasonló csapdába esett, mint Az aranypintyet adaptáló John Crowley: az intim, csendesen tragikus emberi dráma sokkal nehezebben talál befogadóra filmként, mint könyvként. Hiába a szöveghűség, a gyönyörű fényképezés és a mesteri hangkulissza, mégis elveszik a lényeg, ahogy a papírról vászonra kerül a történet.

Rácz Viktória

Rácz Viktória

Rácz Viktória a Zsigmond Király Egyetem kommunikáció és médiatudomány szakán végzett 2017-ben. Jelenleg az ELTE mesterszakán tanul filmtudományt, emellett több portálra is ír kritikákat. A midcult elkötelezett híve, szereti a szatirikus hangvételű alkotásokat, a dialógusközpontú filmeket és Taika Waititit.

FM ‘tekercs Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..