A Kincsem nagyon megosztó film lesz, pedig erre várunk Várkonyi Zoltán klasszikusai óta: egy új kosztümös-romantikus, könnyed és tartalmas kalandfilmre, amire feltétel nélkül büszkének lehet lenni.
Már látatlanban kötelességemnek érzem megvédeni a Kincsemet azoktól a támadásoktól, amelyek várhatóan érni fogják. Hiszen amennyire igaz (?), hogy lovas nemzet vagyunk, annyira jellemző az örök elégedetlenség és a menthetetlenül pesszimista alapállapot is a magyarokra – így szinte borítékolható, hogy ezt a filmet sem fogják kímélni a fanyalgók (ahogy legutóbb a Mindenkiről is döbbenetesen értetlen kommentek és cikkek születtek közvetlenül az Oscar-díja után).
A Kincsem ráadásul az ártatlan Mindenkivel szemben nem is játszik biztonsági játékot: sok szempontból bátor, az esetleges elvárásokkal szembemenő filmről van szó. A legfeltűnőbb, megbotránkoztatható jellegzetességei természetesen az anakronizmusok: már az előzetes marketingkampány során kiverte a biztosítékot, hogy Klara von Oettingen a Mizut dúdolgatja, a steampunk kiegészítőkről nem is beszélve (amikből egyébként a filmben alig van több, mint amennyi az előzetesekben látszik). Kis kutatással pedig könnyedén kideríthető, hogy a filmbéli történet is jócskán eltér a „valóságtól”, vagyis a szikár történelmi tényektől, és ez a konzervatív nézőket ugyancsak elrettentheti.
De miért is kellene egy bevallottan legendagyártó kalandfilmnek történelmi hitelességűnek lennie? Hogyan kérhetnénk számon a valószerűséget egy olyan történetben, amelyben a tények is szinte hihetetlenek?
A Kincsem nem tényfeltáró történelmi elemzés vagy dokumentarista mementó, hanem vérbő szórakozás, amely nem próbál poros hagyományoknak megfelelni, hanem vállaltan posztmodern, nagyon trendi és kicsit öntörvényű – még akkor is, ha ezzel nem mindenkinek nyeri el a tetszését. Az öntörvényűség csupán azt jelenti, hogy Herendi Gáborék a saját maguk választotta úton jutnak el egyébként megkérdőjelezhetetlen, konzervatívnak is tekinthető végpontokig.
A Kincsem hármas célt teljesít: emléket állít a legendás csodalónak, dagasztja a nemzeti büszkeségünket – és kalandfilmként is tökéletes kikapcsolódást nyújt.
Kincsem alakja pedig mindehhez remek kiindulópont, hiszen olyan ikon, amibe nehéz belekötni – ugyanakkor az átlagmagyar nem sokat tud róla a nevén kívül. Ez pedig kiváló lehetőség a szoborállításhoz és a legendagyártáshoz is. A probléma az, hogy Kincsem teljesítménye valóban hihetetlen volt – viszont filmtémaként az élete nem túl izgalmas. Hol van abban a dráma, hogy egy ló egyhuzamban 54 versenyt megnyer? Vagy hogy a gazdája, Blaskovich gróf egy dolgos, mezőgazdász nemesember, akinek a legnagyobb (ismert) kalandja az volt, hogy egy éjszaka megpróbálták ellopni az egyik lovát az istállójából?
Herendiék nem tettek mást, csak kiszínezték a történetet: jó érzékkel feldúsították és kontextusba helyezték a lóéletrajzot, fontos történelmi vonatkozásokkal és izgalmas jellemű figurákkal, cselszövéssel és romantikával körülvéve Kincsemet – ő pedig van akkora sztár, hogy ne derogáljon neki Blaskovich (kitalált) háttértörténete. De azok sem panaszkodhatnak, akiket elsősorban a lóversenyes rész érdekel, hiszen ahogy a zseniális Facebook bejegyzés mondja:
mindenki nyugodjon le, lesz a filmben ló.
Ez a történelemszemlélet ismerős lehet Herendi előző történelmi kalandjából, a Magyar Vándorból: itt ismét jól ismert tankönyvi tételeket kever egymással, nem várt, de logikus kapcsolatokat létrehozva. Csak ezúttal mindezt sokkal erőlködésmentesebben, működőképesebb humorral megfűszerezve. A rendező és társ-forgatókönyvírója, Hegedűs Bálint szabadon kezelik a tényeket, miközben apró, de érdekes jegyeket bennhagynak a történetben – ilyen például Kincsem kapcsolata a macskával, amit sokan talán túlzott cukiskodásnak gondolnának, pedig ez történetesen tény. A kitaláció és a valóság szétszálazhatatlan, homogén elegyet alkot a filmben, nézőként pedig voltaképpen lényegtelen, mi igaz és mi nem – egyedül a túlméretezett, elrugaszkodott és lezáratlannak tűnő befejezésnél lóg ki a lóláb.
Az újragondolt sztori valójában azt sugallja, milyennek kellett volna lennie Kincsem és környezete életének, ha elég előrelátóak és gondolnak a legendára szomjazó utókorra: egy kis kuruckodás és nemzeti hagyomány, együtt a másik nagy mániánkkal, a sportsikereinkkel. Mindez olyan „jellegzetesen magyar” elvek mentén, mint a tisztesség, becsület, fair play (ami alól még Ferenc József sem kivétel). Filmként pedig a Kincsem testesíti meg azt, amilyennek kellett volna lennie az egyébként hasonló narratívájú (a léha fiatalember nagy tettei egyesítik a nemzetet) A Hídembernek: az egész nemzet számára fontos témát feldolgozó, de könnyed és élvezetes, látványos és mozgalmas filmnek, tökéletes műfaji egyensúllyal. Korábban erre, azaz az igényes kosztümös szórakoztatásra csak Várkonyi volt képes – legalábbis az ő filmjei maradtak máig népszerűek és élvezhetők.
A különbség Várkonyihoz képest (a veretes irodalmi alapanyag hiánya mellett) csak annyi, hogy a Kincsem ritka kivételnek számít a közelmúlt magyar filmgyártásában: kalandfilm és a Filmalap eddigi legnagyobb vállalkozása. Ez lesz vajon a legnagyobb dicsősége is? Mindenesetre a kétmilliárd az kétmilliárd, így nyoma sincs a megszokott szegényességnek, ezt a filmet nem lehet lesajnálni, hogy magyar. Így a Kincsem újabb lépés lehet afelé, hogy a közelmúlt (elsősorban) szerzői filmes sikerei mellé lassanként a műfaji film is felzárkózzon, ha megtalálja a közönségét. Hiszen ez a csodaló a kissé provokatív kulisszák között vértelen forradalmat hajt végre egy árnyalatnyi nyitottságot követelő, de feltételek nélkül szerethető filmben – ez pedig komoly fegyvertény.
