Kritika

Élet, élet, szent megunt élet. Milyen jó visszajönni beléd! – Lucky

A Lucky a legszebb nekrológ, amit a veterán karakterszínész, Harry Dean Stanton kaphatott.

2017 szeptemberében 91 éves korában meghalt Harry Dean Stanton, ez az összetéveszthetetlen fizimiskájú karakterszínész. Stanton viharvert külseje és utánozhatatlan játékstílusa miatt igazi kulturális ikon lett hat évtizedes pályája során – annak ellenére vált sokak kedvencévé, hogy életművének nagyobb része néhány perces epizódszerepekből áll, főszerepet alig játszott (amit ő egyáltalán nem bánt). Ám akármilyen kis szerepben tűnt is fel, azzal garantáltan felhívta magára a figyelmet, plusz ízt adva bárminek – az Alientől a Twin Peaksen át a Halálsoronig. Nem véletlen tehát, hogy a világ egyik legbefolyásosabb véleményformáló kritikusa, Roger Ebert megalkotta a Stanton-Walsh szabályt: tudniillik az a film, amelyben szerepel ő (vagy M. Emmet Walsh), már nem lehet teljesen rossz.

A Lucky kéretlen elégtétel, egy életmű megkoronázása; Harry Dean Stanton kései jutalomjátéka, amelybe szó szerint mindenét beleadta – végtelenül szomorú, hogy a film bemutatóját és sikerét már nem élhette meg.

A szintén karakterszínészként ismert John Carroll Lynch (Fargo, Jackie) első rendezése szándékoltan Stanton személyére épül: ő a film abszolút főszereplője, miközben többé-kevésbé önmagát is játssza a magának való, megingathatatlanul realista, elpusztíthatatlan kilencvenéves öregember, Lucky szerepében. (Slusszpoénként színészként felbukkan David Lynch is, aki Stanton egyik leggyakoribb rendezője volt.) Bár Stanton korábban azt nyilatkozta, minden szerepében önmagát adta és a saját vívódásait jelenítette meg a kiábrándult antihősök képében, mégiscsak nagy bátorságra vall ez az utolsó, őszinte feltárulkozása.

Lucky figurájának önéletrajzi vonásai mellett a film helyszíne is ismerős lehet Stanton kedvelőinek: mintha a színész gyakorlatilag egyetlen, zseniális főszerepét, a Párizs, Texast idézné a sivatagos vidék. Vagy a Rango világvégi koszfészkét (amelyben szintén szerepelt szinkronszínészként Stanton). Ahogy a főhős neve is sokatmondó, ez az elszigetelt mikrovilág is esszenciális kelléke a filmnek: a felszínen eseménytelen Lucky ugyanis egyszerű eszközökből felépít egy minimalista életfilozófiát, amelyben egyforma jelentősége van egy elkóborolt teknősnek, egy elromlott konyhai órának és a kocsmai dohányzás tilalmának.

A Luckyban látszólag semmi nem történik – ugyanúgy egy kisember napi rutinja köré épül, mint például legutóbb a Paterson, csak annak líraisága nélkül. Így még érthetetlenebb, honnan a film varázsa: a Lucky dinamikáját ugyanis legfeljebb 90 év cinikus humora és élettapasztalata teremtheti meg. Főhőse minden nap felkel, jógázik, végigjárja útját a kisvárosban, tévét néz, keresztrejtvényt fejt, és iszogat az ismerőseivel, akik látszólag totálisan érdektelenek a számára. Ám ahogy a Patersonban, itt is történik néhány apró változás az örök kívülállóként élő Lucky körül.

Első lépésként rádöbben, hogy öreg, ez a kissé megkésett coming-of-age fordulat pedig meglepően nagy hatással lesz a megmosolyogtatóan kiszámítható mederben folyó életére.

Lucky felismeri, hogy halandó, illetve, hogy hiába próbálkozik, nem zárhatja ki magát a közösségből, amely körülveszi – e kettő eredőjeként pedig egymás után sodródik bele a szívmelengető, de férfiasan szikár jelenetekbe. John Carroll Lynch – aki egyébként nem rokona Davidnek – filmjének pont ez az egyszerűség, patetikusságot nélkülöző melegség a legnagyobb erénye. Picit fájdalmas, de nagyon szép darab, amely hiába sulykolja a mulandóságot és tüntet a realizmusával, mégis elvitathatatlanul derűs. Ha főszereplője nem lenne ateista, azt mondanám: angyal szállt el fölöttünk a Luckyban – csendes ajándékként elgondolkodtat, élni tanít és feltölt.

Hihetetlen, de Lynch mellett a két forgatókönyvírónak, Drago Sumonjának és Logan Sparksnak is ez az első filmje: a Lucky máris hatalmas mesélőkedvről, finom stílusérzékről és mély bölcsességről tanúskodik. Közben pedig nemes egyszerűséggel megdicsőíti Harry Dean Stantont – még úgy is, hogy ez ellen ő tiltakozna a leghangosabban.

Avatar

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla az ELTE irodalom- és kultúratudomány szakán végzett. Specializációja a szerzői film, a western és az intermedialitás, mániája az önreflexió. Újságíróként és marketingesként dolgozik. A Filmtekercs.hu ötfős szerkesztőcsapatának tagja, a Papírfény rovat felelőse.
gyongyosililla@filmtekercs.hu

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A szuperhősök már ezerszer megmentették a világot a moziban. Mi a helyzet a tévével?

A VLOGtekercs ebben a hónapban a képregényadaptációk közül azokkal foglalkozik, amik nem a mozit célozzák. A tévében és a streaming-szolgáltatókon sorra érkeznek azok a képregényfeldolgozások amik valamilyen módon különlegesek, ráadásul nem csak saját kategóriájukban. A szuperhősök már meghódították a teljes popkultúrát, beleértve a kiképernyőt is, most megmutatjuk, hogyan!

Műsorvezető: Németh Míra

Szöveg: Vida László

Vágó: Nagy Tibor

Főcím: Gyenes Dániel

Projektvezető: Nagy Tibor

Producer: Molnár Kata Orsolya