Ha a családod nem ért meg, ha a társadalom szürke kispolgárt nevelne belőled, akkor csak a barátaidra számíthatsz, és a zenére, ami felszabadít. Íme az idei CineFest legkellemesebb meglepetése, a rave generációs Tökéletlen idők, azaz a Lüktetés.
A világ folyamatosan változik. Filmben, divatban és zenében is egymást érik a trendek. Van, ami sokáig tart, mások hamar kimúlnak. Egy ideális világban egy világvezető, egy politikus képes lenne követni ezeket megkülönböztetve a veszélyes, káros trendeket az alapvetően ártalmatlan divathóbortoktól. Sajnos nem egy ideális világban élünk. Ráadásul azt sem szabad elfeledni, hogy a politikusok gyakran nem pusztán nem-megértésből és a begyöpösödött ízlésvilágukból kifolyólag démonizálnak bizonyos szubkultúrákat, hanem színtiszta politikai érdekből is.
A hatalomnak ugyanis gyakran kapóra jön a morális pánik keltése. Legyen szó a hippikről, punk zenéről vagy éppen a hajléktalanokról, a recept szinte mindig ugyanaz. Egy jelenség felnagyítása, a lehető legsúlyosabb problémaként való definiálása, majd pedig a szavazók meggyőzése arról, hogy csak az éppen hatalmon lévők tudnak úrrá lenni az elharapódzó morális fertőn. A probléma csupán az, hogy egy szubkultúra tiltása sokszor épp az ellenkező hatást éri el.
A fiatalok önfeledt bulija épp azáltal válik rendszerellenes demonstrációvá, mert a hatalom be akarja szüntetni.
Kiváló példa erre az angliai techno/rave-buli színtere. Az Egyesült Királyság parlamentje 1994-ben bizonyos, antiszociálisnak bélyegzett tevékenységek visszaszorítása érdekében fogadta el a Büntető igazságszolgáltatásról és a közrendről szóló törvényt (Criminal Justice and Public Order Act), amelynek egyik cikkelye betiltotta az olyan nyilvános/tömegrendezvényeket, amelyeken „főként ismétlődő ütemek sorozatos kibocsátása által meghatározott zene” (azaz techno) szólt. Ugyan kétségtelen, hogy a rave bulikon a rekreációs drogok használata sem volt ritka, ám a politika természetesen a valóságnál sokkalta nagyobb problémaként prezentálta ezt öncélúan kiemelve a legszélsőségesebb eseteket. Pedig a rave-nek a lényege pusztán a feszültség levezetése, a szürke hétköznapokból való kiszakadás és az önfeledt bulizás volt. (Mondjuk így már nem is csoda, hogy csípte a kispolgári honatyák szemét.)
Épp ezt jelenti a techno a Lüktetés két főszereplőjének Spannernek (Lorn Macdonald) és Johnnónak (Cristian Ortega) a két skót tizenévesnek is. A két fiú családi/társadalmi háttere nem is lehetne különbözőbb: míg Spanner a tipikus problémás tini, iskolakerülő, munkanélküli, aki az erőszakos, bűnöző bátyával él, addig Johnno a megtestesült kispolgáriság. Legalábbis ami a körülményeit illeti: anyjával, – aki épp egy rendőrrel jár – élnek a kertvárosban. Ő pedig a helyi áruházban dolgozik mint árufeltöltő. A két fiút azonban semennyire sem zavarja az, hogy ennyire eltér a családi hátterük. Legjobb barátok, és lázadnak a körülményeik ellen. Lázadnak, mert ez a tinédzserek dolga. Ami pedig húsz évvel korábban punk, harminc évvel korábban pedig a rock volt, az nekik a techno és a (fél)illegális rave bulik.
A Lüktetést nagyon sokan hasonlították a Trainspottinghoz.
Első ránézésre teljesen érthetőnek tűnik ez a párhuzam, hiszen mind a két filmben a valóságtól elszakadni vágyó, skót fiatalok vannak, ráadásul a szerhasználat itt is hangsúlyosan megjelenik. Ám a párhuzamok nagyjából itt meg is állnak. Hiszen Danny Boyle 1996-os kultfilmjéhez képest Brian Welsh rendezése egy sokkal életigenlőbb, igazi feel-good mozi. Spanner és Johnno ugyan ki akarnak szakadni a valóságból, de a lelküket nem uralja az a teljes nihil, mint a Trainspotting drogosaiét. Fiatalok, és szeretnék magukat jól érezni, akkor is, ha ezt a családjuk vagy a rendszer máshogy képzeli el. A Lüktetés pedig így nem is az önpusztító életmódról, vagy arról szól alapvetően, hogy betagozódjunk-e a kispolgári létbe, vagy sem, hanem a (fiatalkori) barátságról és a közösségi élmények erejéről.
Sok szubkultúrával foglalkozó filmnél felmerül, hogy vajon mennyire lehet izgalmas azoknak, akik nincsenek otthon a témában.
Nos, a Lüktetés legnagyobb erénye, hogy az élvezetéhez abszolút nem kell ismerni a ’90-es évek brit rave szcénáját. Ez a film ugyanis egy stílusos, lendületes, remek karakterekkel tűzdelt, ifjúsági dramedy. Remekül bevezeti és megismerteti a nézőit a rave bulik kultúrájával, de maga a cselekmény és a felvetett témái egy bármilyen más szubkulturális közegbe ágyazva is működnének.
Ahhoz, hogy azonosuljunk a visszahúzódó, frusztrált, a kispolgári közegben magát rosszul érző Johnnóval, és hogy megértsük, hogy mit él át akkor, amikor élete rave buliján szembesül azzal, hogy több száz ember ugrál ugyanarra a zenére, amire ő is, nem kell még csak szeretnünk sem a technót. Ezt a közösségi élményt ugyanis mindnyájan átéltük, amikor egy rendezvényen – legyen az egy rockkoncert vagy egy képregényfesztivál – először találkoztunk olyanokkal, akik osztoztak a környezetünk által furának tartott hóbortunkban.
A film a vizualitás terén is nagyon tudatos.
A fekete-fehér képi világ nem pusztán egy művészfilmes allűr, hanem tökéletes életre keltése annak a monoton, mosottas, beton-szürke világnak, ahonnan hőseink menekülnének. Hogy a rave party csúcspontján hirtelen megjelennek a színek, talán nem a filmtörténelem legárnyaltabb metaforája, de nagyon hatásos érzékeltetése annak, hogy mit is jelentettek az akkori fiatalságnak ezek az összejövetelek. Spanner és Johnno kapcsolatán keresztül a film nagyon átélhetően és reálisan mesél az iskoláskori barátságokról anélkül, hogy giccses, szentimentális, a „barátság mindent legyőz és örökké tart” történet kerekedne ki belőle. Ehelyett épp olyan keserédesen ér véget, mint a legtöbb barátság.
A Lüktetés a Cinefest (és az év) legváratlanabb meglepetése: egy nagyon szerethető, szórakoztató és zenei irányultságtól függetlenül átélhető film a fiatalságról, a barátságról, a lázadásról, a felszabadító közösségi élményekről.
