Kritika

Ki hallja énekem – Lunana: A Yak in the Classroom

A Lunana: A Yak in the Classroom egy olyan különleges film, amelyet leginkább azért érdekes megnézni, mert elvezet egy messzi világba, és a film-élmény eszközeivel is képes valamiféle külső-belső utazást megteremteni. Bhután első Oscar-jelölt filmje egy gyöngyszem a filmek tengerében.

Ez a cikket legszívesebben egy kérdéssel kezdeném: „És te láttál már bhutáni filmet?” Na jó, a Zurbó Dorottya rendezte A monostor gyermekei című bhutáni-magyar-holland dokumentumfilm is számít! Mert amúgy nem is nagyon vannak bhutáni filmek, vagyis amik készültek, azok is leginkább csak az elmúlt húsz évben. Mondjuk hogyan is nevelne ki egy olyan ország rendezőket, ahol az embereknek nincs tévéjük? És ez a helyzet lényegében a 2000-es években kezdett megváltozni. Zurbó Dorottya annak idején a Filmtekercs Filmklub beszélgetésekor azt mesélte, hogy Bhutánba eleve bejutni nem egyszerű, ha pedig mégis sikerül valakinek, gyakorlatilag egy időutazással ér fel az élmény. Ehhez képest ha azt mondjuk erről az Oscar-jelölésről, hogy meglepő, nem sokat mondtunk, mert ez egy dimenzióugrás.

Véleményed van a cikkről vagy a filmről? Írd meg nekünk kommentben!

A rendező, Pawo Choyning Dorji egy interjúban a film visszajelzéseiről mesélt, és szóba került egy láma az egyik bhutáni kolostorból, ahol a rendező segíteni szokott. Miután valaki elmagyarázta a lámának, hogy mi az az Oscar-díj és milyen jelentőségű ez a nevezés, támogatás gyanánt küldött egy kiló vajat, 50 rúpiát és egy Guru Rinpocse szobrot, amelynek egy teljesen más nézőpontból talán pont annyi jelentősége van, mint az Oscar-szobornak, és talán mifelénk ez szorul némi magyarázatra. Mindenesetre ezzel a kis anekdotával nagyjából meg is érkeztünk a Lunana jelentőségéhez.

A film egy bhutáni fiatalról szól, aki énekes szeretne lenni, nem szereti Bhutánt, helyette Ausztráliába vágyik.

De mivel még van egy év tanítási kötelezettsége, elküldik Lunanába, amely lényegében az ország legelhagyatottabb része, s ahova csak többnapinyi gyaloglással lehet eljutni.

A film első fele a megérkezéséről szól, amely egyben remek bevezető a nézőknek is, hiszen ha csak ott teremnénk Lunanában, fel se igazán fognánk, hol is vagyunk, de így a hosszú utazás az összes szimbolikus állomásával valós átélési lehetőséget ad. Legelőször az internet szűnik meg, majd lassan lemerülnek az elektronikus eszközök is, helyette pedig az erdő, a hegy és a hatalmas tér tölti be a látóteret. A film második fele az aprócska hegyi falu mindennapjairól szól, az életről, amely eszméletlenül távol van tőlünk, s ahol annyira nincs jelen a materiális és digitális élményvilág, hogy tényleg csak a belső megelégedettség az egyetlen esély. Ezenkívül, igaz cseppet didaktikusan, de a városi lébecoló fiatal jellemfejlődését is elregéli a film, hogy miként találja meg a feladatát, miként válik hasznossá és egyben boldogabbá is.

Persze egy ilyen helyen a forgatás is extrém dolog, hiszen a filmesek számára is csak a napelem volt elérhető, így ha nem sütött a nap, nem volt áram. A rendező például csak két hónappal később látta a felvett nyersanyagokat, amikor visszautaztak a városba. S ugyan nem dokumentumfilmről van szó, de a helyi lakosok valóban így élnek, s amikor a filmes stáb megjelent az életükben, akkor láttak életükben először kamerát. A folyamat pedig kétirányú: a film megmutatja a világnak a falut, a világ pedig egyből benyomul a faluba. Azóta Lunanában is meglódult a modernizálódási folyamat annak minden hozadékával.

A film azonban nem csupán a modern és a hagyományos kétkezi élet közti kontrasztot kívánja lefesteni, sokkal inkább a megelégedettség érzéséről, a beteljesültség megtapasztalásáról szól.

És ez nem külső dolog, hiszen ki mire vágyik; egy nagyobb házra vagy jobb állásra, Ugyen Dorji pedig Ausztráliába. Viszont a találkozás olyanokkal, akiknek szinte semmijük sincs, de valami megnyugtató megelégedettség sugárzik belőlük, hatással van rá. Ez a film buddhista vonatkozása, amely a rendező személyén keresztül is tetten érhető, hiszen Pawo Choyning Dorji a rendező és buddhista tanító, Khyentse Norbu tanítványa. A buddhista vallás elemei a filmben amúgy is folyamatosan jelen vannak a rituálék megjelenítésével, ami cseppet sem meglepő, lévén Bhutánban az emberek közel nyolcvan százaléka buddhista.

A legizgalmasabb aspektus mégis a film ars poeticája, amelyet a fiatalok zenéhez való viszonya fejez ki. Míg Ugyen Dorji híres gitáros-énekes szeretne lenni valahol Ausztráliában, addig Saldon énekét senki nem hallja a hegyekben, az ő részéről ez egy felajánlás. Felajánlás az összes érző lény javára: nem az számít, hogy ki hallja, hanem hogy milyen indíttatással énekli.

Vajon attól szép az ének, ha mások is hallják?

Ez a kérdés elvezet valami olyanhoz, amit egyre inkább mindenki megél a modern világban, vagyis hogy az élmény önmagában élmény, vagy másokkal megosztva válik azzá? Oda pedig már ne is merészkedjünk, amikor nincs is élmény, csak a megosztás. (Ezekről is készült jó pár film, mint az Álhíres, a Sweat.) Pawo Choyning Dorji művészként a filmjével a megosztást képviseli, még ha talán nem is teljesen művészi, hanem egy kicsit tanítási szándékkal is. S ez egyben a film gyengéje is, hiszen a didaktikusság nem tesz jót neki, de ezt könnyen meg lehet bocsátani neki.

A Lunana ugyanis bőven magán hordozza a kezdőfilmes kiforratlanságát, a történet is rendkívül egyszerű, maga a jellemfejlődés sem túl kidolgozott, de mégis az egész film a maga derűjével, különlegességével feledteti ezeket. Ang Lee egy beszélgetéskor azt nyilatkozta, hogy olyan ez a film, mint a friss levegő. Ez, azt hiszem, egy elég találó megjegyzés és egyben remek ajánló is!

Keller Mirella

Keller Mirella az ELTE Filmelmélet és filmtörténet, illetve Magyar nyelv és irodalom szakán végzett. Jelenleg a Nyelvtudományi Doktori Iskola PhD-hallgatója. 2008 óta publikál filmes cikkeket, 2010 óta a Filmtekercs.hu szerzője. kellermirella@filmtekercs.hu

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!

Podcast

Hirdetés

Hirdetés