Kritika

A farkas árnyékot vet – Luther: A lemenő nap

Öt évad és sok-sok várakozás után érkezett meg a Netflix felületére Neil Cross kultikus szériájának folytatása, hogy a rajongói igényeket egy egészestés filmmel elégítse ki. Bár a film thrillerként megállja helyét, pont a rajongók nem lesznek tőle boldogok: a Luther-univerzumban A lemenő nap (Luther: The Fallen Sun) csupán árnyéka mindannak, amiért szerettük a sorozatot.

Minden idők egyik legizgalmasabb krimisorozata volt a BBC 2010 és 2019 között futó Lutherja, mely öt évadban és mindösszesen 19 részben mesélte el a saját démonaival a nagyobb jóért küzdő, magányos farkas, John Luther (Idris Elba) történetét. A sok más díj mellett 11 Emmy-jelölést is magáénak tudó sorozat hatásáról sok mindent elmond, hogy először 2021-ben a franciák adaptálták, majd a Netflix karolta fel a rajongók által olyannyira követelt folytatást. Címe Luther: A lemenő nap lett. Az utóbbi években nem ez az első eset, hogy egy népszerű sorozat néhány évvel a lezárása után kap egészestés folytatást. A trendet még 2008-ban a Szex és New York indította, ami négy évvel a kultikus széria vége után folytatódott, mostanában azonban még gyakrabban látunk erre példát: 2019-ben kapott egy filmes vérfrissítést a Deadwood, 2019-ben és 2022-ben jött egy-egy Downtown Abbey-film, 2021-ben pedig a Maffiózók kapott egy előzménytörténetet A maffia szentjei formájában.

De térjünk vissza cikkünk apropójához: az eredeti részekben Luther nyomozóként dolgozik a londoni rendőrségen. A Sherlock Holmes és Columbo nyomdokaiban lépdelő, zseniális elme brutális bűnesetek megoldásán dolgozik. Az egyik nyomozás során hozza össze a sors Alice Morgannal (Ruth Wilson), akinek köszönhetően olyan morális kérdésekkel szembesül, amire senki nincs felkészülve. Alice a 19 részből csak 14-ben szerepel, ezek azonban a széria legjobbjai, hiszen a bűnügyek megoldásán túl elsősorban a kettős egymáshoz fűződő kapcsolata ad dinamikát a cselekménynek. Ebből is látszik, hogy

a széria messze túlmutat egy egyszerű krimin, és erősségeit elsősorban a lelki játszmákból nyeri.

Ez az első és legfontosabb, ami hiányzik a széria utolsó részeit is dirigáló Jamie Payne filmjéből, melynek történetét ismét Neil Cross írta. A csapat tehát részben megvan – valami (és nem is csak egyvalami) mégiscsak hiányzik. A Luther: A lemenő nap ott indul, ahol a széria véget ért: Luther rendőrként dolgozik, és próbál mindent elkövetni, hogy a világot biztonságosabb hellyé tegye a pszichopatáktól. Van azonban egy köztük, David Robey (Andy Serkis), aki szeretné, ha nem zavarná a köreit, így John hamarosan börtönben találja magát a széria során elkövetett, nem is rövid bűnlajstroma miatt. Ha valakit azonban nem lehet még a börtönnel sem visszatartani a nyomozástól, az Luther – ekkor megindul a macska-egér játszma, ahol – ahogy azt már megszokhattuk a sorozat során – nincsenek nyertesek, csak túlélők.

A közel két órás játékidő azzal telik, hogy Luther egykori főnökével, Martinnal (Dermot Crowley) és az új arcként megjelenő Raine nyomozóval (Cynthia Erivo) is versenyt futva próbálja elkapni a szadista Robey-t, ami egy igazi csavarokat nélkülöző cselekményben és a szokásos üldözéses, bunyós, lövöldözős jelenetekben teljesedik ki. Ezek a viszonylag jól működő, feszült szekvenciák tökéletesen illeszkednek egy átlagos Netflix akciófilmbe, a Luther-sorozat azonban sosem ezek miatt volt érdekes. A nagybetűs játszma a fejekben zajlott, és ez az, ami a nyilvánvaló alkotói szándék ellenére sem tudott most megvalósulni.

A szörnyűséges sérót és elég buta finálét kapó Robey a kiaknázatlanság tárháza:

bár néhány mondat erejéig Cross felvillantja az őt mozgató motivációkat és a karakteréből fakadó, morális dilemmákat, ezek egyikét sem fejti ki. Pedig a felvetés határozottan izgalmas. Az antagonista fellázadása a szégyenérzet ellen különösen annak tükrében érdekes, hogy szinte az egész cselekményt ez az érzés mozgatja: Luther tetteit is erősen katalizálja, és a film egyes fordulataiban is időről időre megjelenik. Komoly vállalás lett volna beleállni erőteljesebben ebbe a témába, mert nagyban hozzájárult volna, hogy a néző kapcsolódni tudjon Robey karakteréhez – ahogy anno Morgannal is szimpatizálni tudott –, ennek hiányában azonban nem lett valódi tétje a vele folytatott küzdelemnek sem. 

De nem Robey az egyetlen, akinek nem kapunk eleget a belső világából: ezúttal Luther is komoly dilemmák nélkül marad. A folyamatos önmarcangolás, az árral szemben úszás, a szerettek eltaszítása csupa olyan motívum, melyek végigkísérték mind az öt évadot – most azonban úgy tűnik, Luthernek a saját életén kívül nem maradt semmi vesztenivalója, így szinte érzéketlen katonaként menetel a becsületkódex írta kötelesség útján. Alig akad olyan pillanata a filmnek, ahol kicsit is kizökkenne, ezzel pedig a legérdekesebb aspektusok vesznek el a cselekményből. A szerelem és az emberekhez való kapcsolódás komoly szervezőerőt jelentett mindeddig, ezek híján azonban az azonosulási pontok száma is látványosan csökkent.

Szerencsére Elba karizmája mindezek ellenére is működik,

és abban a néhány jelenetben, ahol előbukkan a karakter tehetetlensége, megint hatalmas öröm nézni őt. 

Az elmaradt elemekhez csatlakozik a sorozat szintén egyik nagy erényét adó képi világ, amelyet elsősorban a szürke mocsokban úszó, a sorozatban szinte önálló entitásként létező London biztosított. A széria szinte minden kockáját uraló piszkos tónusokból szinte kiordítottak az egy-egy nyakkendő, rúzs vagy vérfolt formájában, jó ízléssel elhelyezett vörösök – ebből sem maradt sajnos túl sok. Bár a színpaletta nem lett éppen túl színes, és London is megvan még, az egész képi világ jóval kimódoltabb, jóval tisztább – igazi mozis esztétika, amely ez esetben azonban pont, hogy elvesz az élvezetből. Elképzelhető persze, hogy ez a fajta világosabb, London metropolisz jellegét a felhőkarcolóival hangsúlyozó vizualitás illik egy, a technológiát erősen beemelő világban játszódó történethez, én mégis azt érzem, hogy ezzel a döntéssel a néző inkább csak veszített.

Ez a film legnagyobb rákfenéje: a nagyvászon gyöngyeire cserélte az aranyat, amelyet a kisképernyőn kiásott. Így lett önbeteljesítő jóslattá a cím is: a Luther: A lemenő nap szomorú új irány ad egy kultikus szériának, ahol azonban – ha lehet hinni a film és Elba hintjeinek – a főszereplő egy teljesen új  módon fog újjászületni. Ez a Luther biztosan nem az a Luther többé – de talán így is megszeretjük majd…

Molnár Kata Orsolya

Molnár Kata Orsolya a Filmtekercs.hu egyik alapítója, 2020 augusztusáig főszerkesztője. Geográfusként és filmtörténetre specializálódott bölcsészként végzett, PR-, branding- és marketingtanácsadóként dolgozik. Specializációja a képregényfilm, a sci-fi és a távol-keleti filmek.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com