Kritika

Szőrgolyó – Macskák

„Cirmos cica, halj!” – harsogja az internet a Macskák kapcsán, de talán nem véletlenül. Tom Hooper alkotása kedélyeket borzoló musical-vízió, amit szinte lehetetlen józanul élvezni.

Nagyon rossz trend előre utálni filmeket. Pár alkotás már a megjelenése előtt képes hírhedtté, egy-két képpel vagy előzetessel könnyű céltáblává válni az emberek szemében. Az internetről pedig tudjuk, hogy nem a mértékadó véleményekről híres: a fogyasztók hamar belerúgnak egy olyan alkotásba, amivel kapcsolatban úgy tűnik, a többség egyáltalán nem lesz vevő rá. A Macskák ilyen volt 2019-ben.

Elég volt egyetlen előzetes, és már robbant is a világháló.

Megosztották a film legcikibbnek tűnő képeit, közröhej tárgya lett a szőrbundába csomagolt szereplőgárda. Ilyenkor pedig nagyon nehéz ellenállni a kritikusi szakmának is, hogy ne döngölje földbe egyből az alkotást, és mondjuk legalább egy lépés távolságból vizsgálja meg a filmet.

macskák cats

Tom Hoopernek ugyanis nem volt egyszerű dolga a Macskák adaptációval. Az 1981 óta hódító musical sok rajongót volt képes felhalmozni, nagyvásznon mégis csak most mutatkozik be először Andrew Lloyd Webber műve – melyet a szerző T.S. Elliottól származó kedvenc verse alapján írt. Nem lehet véletlen, hogy nem készült eddig mozifilmes verzió:

a színdarab sajátossága, hogy macskának beöltöztetett és kifestett embereket látunk az elejétől a végéig, akik zavarba ejtő módon kúsznak, lengedeznek és olykor-olykor nyalogatják magukat.

Hooper nem feltétlenül a bátor döntéseiről híres: klasszikus stílusú filmeket gyárt különböző korok perifériára szorult személyeiről: legyen az egy gyűlölt futballkapitány (Az elátkozott Leeds United), egy önmagát kereső transznemű (A dán lány) vagy éppen egy dadogós király (A király beszéde). A rendező korábban csak épp a musical műfajában vállalt be némi rizikót: A nyomorultak két és fél órás adaptációjában énekléssel ritkán próbálkozó sztárok fakadhattak dalra – sokan cikizték is a csalogányszerepre bejelentkező Russell Crowe hangját. Az életmű megelőző darabjaihoz képest viszont a Macskák döbbenetesen kockázatos vállalkozás, a látottak alapján azonban most egyáltalán nem térül meg Tom Hooper bátor erőfeszítése.

Amit a Macskákról el lehet mondani, hogy látszik rajta a munka és az odaadás – a kamera előtt és mögött egyaránt. Gondosan kivitelezettek a koreográfiák, a színészek láthatóan élvezik saját szerepüket. Elég változatos szereplőgárdát csődítettek össze a musicalhez: Idris Elba, Judi Dench és Ian McKellen mellett olyan muzikális vígjátékszínészek, mint Rebel Wilson és James Corden és popsztárok, mint Jennifer Hudson, Taylor Swift és Jason Derulo neve is szerepel a stáblistán. És egyikük se lustálkodik a cicamáz alatt: beleéléssel, teli torokból énekelnek, táncolnak, összességében jól érzik magukat. A közönség esetében viszont ez már nem mondható el.

Hiába ül be a cikk írója nyitottan, hamar el kell keserednie, ugyanis a Macskák nem képes filmként működni. És itt még a látványról nem is érdemes szót ejteni:

az adaptáció folyamata az, ami hiányzik a műből.

Tom Hooper 100%-osan ültette át a musicalt a vászonra, nem változtatott semmit, csak filmesre kalibrálta a vizualitást, rémálmokat okozva ezzel a vájtszeműeknek. A Macskák teátrális struktúrája színházi élményt közvetít, filmet nem látunk a képernyőn. A sztorit (már ha lehet erről beszélni ebben az esetben) a legcsekélyebb változtatások nélkül mesélik el, és felüti a fejét: vajon a Macskák csak az eredeti musical rajongóinak készült? Ugyanis új rajongókat biztos nem nyer a film, mert ami működik a színpadon, nem biztos, hogy egy 100 milliós filmben is ugyanazt az élményt adja.

Hooper itt tévedett fatálisat: a Macskák nem azért rossz, mert összecsapták, hanem a koncepció az elejétől fogva hibás. A musicalben kifestett embereket látunk egy sematizált környezetben: az elménk tölti ki a hiányzó részeket, így nem feltétlenül zavar minket a bizarr látvány, hogy emberek játsszák a pindur kandúrokat. A film azonban inkább készétel, így

Hooper a fennmaradó részeket CGI-effektekkel igyekezett kitölteni. A végeredmény pedig valami egészen infernális lett.

Bár macskákat kellene látnunk, alig működik az illúzió, hiszen az emberi jegyeket nem tüntették el a készítők a karakterekről. Antropomorf testfelépítés, a nők esetében látható mellekkel, mindezt szőrrel beborítva, plusz egy farok – ennyi a művelet. Az alkotók még arra sem voltak képesek, hogy az emberi kezeket eltüntessék, így a macsekok helyetti mocskok inkább túlvilági hibridszörnyekként kelnek életre. És akkor még nem is beszéltem a jelenetekről, amikor egerek és csótányok is megjelennek, szintén emberi arcokkal. Juj!

Bár mondhatnám, hogy a film ezen aspektusa szórakoztató marad a végéig, de sajnos a nem létező sztori – melyben a macskák összegyűlnek, hogy egy bált tartsanak, ahol a szerencsés kiválasztott eljuthat az ionoszférába (durva, mi?) – képtelen fenntartani a figyelmet. Bődületesen unalmas lesz a Macskák, köszönhetően a felépítésnek: minden egyes jelenet egy új szereplőt mutat be, aki magáról énekel, majd kimegy a képből, hogy váltsa az újat.

Így lesz Tom Hooper filmje egy fárasztó néznivaló, aminél az előzetes gyűlölködés sajnos teljes mértékben indokolt volt. A végeredmény viszont inkább fantáziátlanságával gyűri le nézőjét, mintsem horrorszerű alakjaival. Ez az egyetlen fordulat, ami a Macskákkal kapcsolatban a nézőket érheti.

Szécsényi Dániel

Szécsényi Dániel 2017-ben csatlakozott a Filmtekercs szerkesztőségéhez, 2018 és 2022 között szerkesztőként segítette a lap mindennapi működését. Bár celluloid-mindenevő, kedvencei a morális kérdéseket feszegető filmek, a kamaradarabok, az igényes blockbusterek, emellett szenvedélyes katasztrófaturista is, így nincs olyan egy-kétpontos film, amely ne keltené fel az érdeklődését.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com