Kritika

Testbe zárt szellem – Made in Hollywood

A Made in Hollywood az Elveszett jelentés párdarabjaként került be a köztudatba, s bár a kiüresedett színész és a hétköznapi valóságtól szenvedő, koraérett lány kapcsolatrendszerének tematizálásában látom a hasonlóságot, a két filmet inkább a Sofia Coppola-életmű egymást maradéktalanul ellensúlyozó modern filmkölteményének tartom, ahol az Elveszett jelentés a lélek, míg a Made in Hollywood a test filmje.

Elég csak az amerikai kertváros (Öngyilkos szüzek) vagy a királyi udvar (Marie Antoinette) szokásrendje ellenében lázadó kamaszhősnőkre gondolnunk, hogy belássuk, a rendezőnő életművében korábban is jelen volt a fogság motívuma, viszont sosem ennyire rétegzetten, mint a Made in Hollywoodban. A hazánkban közel egy éves csúszással bemutatott dráma többről szól, mint egy filmiparhoz láncolt sztár magára találása, ezt a lelki folyamatot a kapuzárási pániktól szenvedő színészfigurájával az Elveszett jelentés mesélte el. A Made in Hollywood főhőse a sztárcsináló gépezet tárgyiasító testkultuszának rabja, aki irigylésre méltó szállodaszolgáltatások és sportkocsi mellett pusztán arccal és testtel rendelkezik.

A film egyszerű szerkezetében komoly direktori tudatosság rejlik. Sofia Coppola helytállóan vette észre, hogy papírra vetett figurája kettős csapdahelyzetben tengődik: szellemi felszabadulását a színészi munkával járó feladatok mellett megszokáson alapuló kényelmi igényei is hátráltatják. Előbbi problémakört kiválóan eltalált egyszeri, míg utóbbit aprólékosan kidolgozott ismétlődő élethelyzetek ábrázolják. A sajtótájékoztató jellegzetes eseményén Johnny Marco inkább csak testben, mintsem fejben van jelen: az elhangzott kérdésekre képtelen összetett választ adni. Olaszországi promóciós kiruccanásán egy díjkiosztót ül végig, amelyből egy szót sem ért, majd tűri, hogy meglepetésszerűen táncosnők fogják közre. A film talán legerősebb jelenetében pedig egy sminkpróba során gipszpakolás zárványában szenved.

Az aranyélet önsorsrontó kelepcéjét megfigyelve, a főhős külvilággal kapcsolatos kommunikációja feleslegesnek tetsző numerákban (rajongóktól a színésztársakig) merül ki, amelyeket mind kevésbé élvez; kedvelt rúdtáncosai unott mutatványain olykor el is szunyókál. A karakter spleenjét Sofia Coppola szenvtelenül, remekbe szabott hosszúbeállításokkal tárgyalja. A film nyitóképe statikusságában a Made in Hollywood talán legmegrázóbb beállítása – amelyben a főhős értelem nélkül gyorsulgat egy rövidke körpályán –, a fekete sportkocsit a jólét börtönének szimbólumává dagasztja.

A jobbára másodvonalbeli akciósztárként aposztrofálható Stephen Dorff gyérebb színészi eszköztára – magyarul jóképű fapofája – miatt tökéletes választás arra a szerepre, amely mégsem csak egy bunkó celeb viszontagságait rejti magában. A Made in Hollywooddal Sofia Coppola a hagyományos szülő-gyermek viszony fejlődéstörténeti ívét is felülírja. Egyrészt mindennemű giccs vagy látványos konfliktus nélkül tárja fel a szavakban nem éppen bővelkedő kapcsolat mibenlétét, másrészt sokkal inkább az apára koncentrál, mint arra a kislányra (Elle Fanning), aki szüleivel ellentétben már világrajövetelétől a médiavilág magányában nő fel. A rendezőnő a koraérett gyermek konyhában való otthonos mozgásával és egy váratlan érzelemkitöréssel megpendíti, de a csemete táborba küldésével nyitva is hagyja a serdülőkorba ágyazott problémakört.

A film utolsó harmadában – talán az aránytalanságot lehet felróni a Made in Hollywood egyetlen hibájának – Sofia Coppola arra a folyamatra koncentrál, hogy a kislány miként idézi meg édesapja érzéki, sőt intellektuális énjét. A Made in Hollywood esetében az igazi katarzis nem is annyira az egyszerűségében nagyszerű lezárás kapcsán élhető át, hanem abban a pillanatban, amikor a gyógyulás kezdetét jelezve Johnny Marco megtornáztatja ujjait a zongorabillentyűkön. A testbe zárt szellem talán egyszer a felszínre kerül.

Made in Hollywood (Somewhere)
színes, amerikai filmdráma, 97 perc, 2010

rendező: Sofia Coppola
forgatókönyvíró: Sofia Coppola
operatőr: Harris Savides
producer: G. Mac Brown, Roman Coppola, Sofia Coppola
vágó: Sarah Flack

szereplő(k):
Stephen Dorff (Johnny Marco)
Elle Fanning (Cleo)
Michelle Monaghan (Rebecca)
Benicio Del Toro
Laura Ramsey
Robert Schwartzman

IMDb

Avatar

Kiss Tamás

Kiss Tamás a Vászon nélkül és a Fesztivál rovat szerkesztője. Gimnáziumi tanárként mozgóképkultúra és médiaismeret, illetve történelem tárgyakat oktat. Rajong a western, a horror és a gettófilm műfajáért, valamint Brian De Palma és Sidney Lumet munkásságáért.

Add Comment

Click here to post a comment

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A szuperhősök már ezerszer megmentették a világot a moziban. Mi a helyzet a tévével?

A VLOGtekercs ebben a hónapban a képregényadaptációk közül azokkal foglalkozik, amik nem a mozit célozzák. A tévében és a streaming-szolgáltatókon sorra érkeznek azok a képregényfeldolgozások amik valamilyen módon különlegesek, ráadásul nem csak saját kategóriájukban. A szuperhősök már meghódították a teljes popkultúrát, beleértve a kiképernyőt is, most megmutatjuk, hogyan!

Műsorvezető: Németh Míra

Szöveg: Vida László

Vágó: Nagy Tibor

Főcím: Gyenes Dániel

Projektvezető: Nagy Tibor

Producer: Molnár Kata Orsolya