Kritika

Maffleck – Az éjszaka törvénye

Az éjszaka törvénye üres, bár szép film; Ben Affleck többre képes rendezőként és színészként is.

Oly izgalmas a századelő Amerikája; a süvöltő húszas évek ruha- és hajkölteményei, az óriási fekete autók, a merész dresszek és makulátlan öltönyök – és a díszletek mögött a világháborúból hazatért kőkemény férfiak, a formálódó ír, olasz, latinó, afroamerikai társadalmak, a szesztilalom, az első maffiacsaládok; tűzharc irdatlan gépfegyverekkel még irdatlanabb Ford Model 18-ak között… Ez a hangulat néhány kiváló műben már megmutatkozott: az Aki legyőzte Al Caponét a kor nagy macska-egér játékát mutatta be, a Mafia játékokban végig is játszhattunk egy történetet, és például (az élet fényesebb oldaláról) A nagy Gatsby a társadalmi ellentétek és a szerelem témáját alakította lehengerlő stílusorgiává.

Az éjszaka törvénye ezt az életérzést sűríti egy tiszta és meglepően nyugodt hangulatfilmbe, de többre nem képes. Felmond néhány gengsztertoposzt (mit gondolsz, a hatalom és a családi boldogság közül melyiket kell választani? no és létezik-e becsület a gengszterek között?), néhány társadalmi toposzt (erőszakos írek, ármánykodó olaszok, lenézett latinók), és gyönyörűen vászonra visz néhány századelős vizuális toposzt is (mondom: autók! gépfegyverek!! flapper-ruha és flapper-haj és flapper-smink!!!) – és ennyiben ki is merül.

Ez azért még mindig egész nézhető. Csak hát ugyanez a film elkészülhetett volna húsz éve is, és akkor se számított volna progresszívnek.

El is készítették már egyszer. Hiszed vagy sem, de a kritikáját megírtuk hét évvel ezelőtt. Akkor Sergő Z. András írta Michael Mann Közellenségek című, ugyanekkor játszódó, ugyanezt a világot bemutató, ugyanígy befulladt kísérletéről:

„Elhoz egy olyan világot, amit nem ismerünk, amire vágyunk, pikpak előttünk terem az ezeregy éjszaka, minden nyomorával és pompájával együtt. A mozi elvarázsol, most valóban áll a tétel, és a hátranyalt hajú, csíkos zakós jómadarak láttán elolvadunk a gyönyörűségtől. De ez egy gengszterfilm volna, vagy mi. Kellene valami történet is (…) Ehhez képest itt ugyan halomra lőnek mindenkit, de nagyon nem kapaszkodom a szék karfájába (…) Fájdalmasan több fért volna ebbe a filmbe. A félbehagyott jellemrajzok zavarnak a legjobban, hiszen szinte minden karakter elnagyolt, így nem lehet élvezni a filmet. A történet elnagyolása és sablonitása már fel sem tűnik.”

Talán el lennének átkozva az ambiciózus századelős gengszterfilmek? A közelmúlt legjobban sikerült darabja sokkal kisebb hírverést keltett, mint Michael Mann vagy Ben Affleck: aJohn Hillcoat rendezte Fékezhetetlen erősebb történetet, karaktereket és izgalmakat teremtett. De ott létezett világos vezérlő elv: a valóban élt szereplők unokája írta a történetet a felfedezés erős vágyával. Nem tudom, Dennis Lehane regényéből Ben Affleck mit akart kihozni, de semmi, ami ennyire koherens, nem látszik mögötte.

Ben Affleck pedig képes lenne rá. A Tolvajok városa szintén nem mutatott újdonságokat, de a bűnözői lét kérdéseit komolyan elemezte. Az Argo-akció sikeresen ütköztette a teheráni forradalom kemény valóságát Hollywood álmaival (el is nyerte a legjobb film Oscarját). Affleck tehát képes úgy történetet mesélni, hogy annak igényes szellemi háttere legyen; ez a törekvés látszik Az éjszaka törvényén is. Még színészként is sokkal erősebb szokott lenni (komolyan, még Batmanként is), mint amilyen ez az arckifejezések nélküli mafla maffiózó.

Hanem azért akad szépség is Az éjszaka törvényében. A látványvilágért Robert Richardson operatőr, Jess Gonchor díszlettervező és Jackie West jelmeztervező felelt; ez a korszak nemcsak ideális játszótere a jelmez- és díszletépítő művészeknek, de sikerült is néhány igazán szépséges képpel megragadni. Felerészt a rideg Bostonban, felerészt a forró Floridában játszódik a film; a két ellentétes világ ugyanannak a kornak két vizuálisan izgalmas arcát mutatja. Ezekért a képekért elmegyek a moziba még egyszer!

És a morális tanulság is szép tud lenni, úgy önmagában. Nem is minden igazságot kell minduntalan új köntösbe csomagolni; a film szívmelengető-keserű zárójelenetei akkor is igazak, ha sokszor felmondták már őket.

Szép, tiszta film, csaknem elegáns, jó nézni. De nem elég. Az igazságot elő lehet adni unalmasan és elő lehet adni nagy művészi erővel is – és ez a film nem egy fájdalmas Keresztapa, nem egy lehengerlő Szemtől szemben, és még csak nem is egy izgalmas Aki legyőzte Al Caponét, csak ezek árnyéka, egy sikertelen történetírói kísérlet egy vonzó világ vizuális köntösében.

Havasmezői Gergely

Havasmezői Gergely a Filmtekercs egyik alapítója. Történészként és újságíróként végzett, kommunikációs doktoriján dolgozik. Specializációja a film- és mozitechnika, a sci-fi és a társadalmi problémákkal foglalkozó filmek.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com