Kritika

Magadnak hazudsz – Teljesen idegenek

Teljesen idegenek

Arcpirítóan hiteles és szemérmetlenül keserű képet vázol fel Paolo Genovese rendező a középkorúak barátságáról a Teljesen idegenek című filmben, teszi mindezt humorral és emberi drámákkal. Végre egy mozi, ami a felnőtteknek szól, az ő problémáikat elemzi és képes állást foglalni.

Egyszerűségében nagyszerű ötlet adja a Teljesen idegenek alapját: mi történne egy baráti kör tagjaival, ha egy este minden üzenetet, ami az okostelefonra beérkezik – legyen az hívás, sms, whatsup-üzenet –, azonnal nyilvánossá tennének. Mennyi titok lappang azok között, akik húsz éve ismerik egymást? Mennyire vagyunk őszinték a barátainkkal?

A helyzet a filmben, akárcsak amúgy a valóságban, ennél persze jóval bonyolultabb. A baráti kör magját jelen esetben négy férfi képezi, akik még az iskolás éveikben lettek jóban egymással. A társaság tagja az a két nő is, akikkel Rocco (Marco Giallini) és Lele (Valerio Mastandrea) több éve él házasságban. Viszonylag újonc még a csapatban Bianca (Alba Rohrwacher), ő azóta jár a baráti rendezvényekre, mióta Cosimo (Edoardo Leo) eljegyezte. Peppe (Giuseppe Battiston) újdonsült párja, akire mindenki nagyon kíváncsi, sajnos nem tudott eljönni a vacsorára.

perfetti-sconosciuti10-1000x600

Ők heten kezdik el a vakmerő játékot az üzenetek felolvasásával és a telefonbeszélgetések kihangosításával. Az ötlet a nőktől jön, a férfiak pedig kénytelenek rábólintani. A vígjátékokra szakosodott Paolo Genovese rendező pedig kiváló dramaturgiával bontakoztatja ki az ötletet: először apró titkok derülnek csak ki, ami a többieket nem érinti, de kiválóan árnyalja az adott karaktert. Egy kis hazugság itt, egy kis hálószobatitok amott. A feszültség azonban érezhetően növekszik. Jön a vihar: gyűlnek a gomolyfelhők, megnehezedik a levegő. Ráadásul a valóság kiderüléséből fakadó konfliktusokat nincs idő feloldani, a témát kivesézni, mert máris jön a következő hívás, ami eltereli a figyelmet. Olykor olyan fokú szorongást éreztem, mint az idei év egyik legjobb filmjében, A meghívásban, ahol szintén egy baráti kör megy egyikükhöz vacsorázni, ott azonban az események horrorba csapnak át.

A kamaradrámák minden erősségét jegyzi a Teljesen idegenek:

bravúros színészi alakítások, a szűk terek okozta feszültség és frappáns párbeszédek (utóbbiból a kedvencem a nemiségre vonatkozó apple-microsoft analógia). Azonban nemcsak a műfaji párhuzam miatt emlékeztetett a film a néhány évvel ezelőtt vetített Hogyan nevezzelek? című francia alkotásra, hiszen tágabb értelemben abban is a középkori válságot mutatták be erős francia jellegzetességgel. Ott azonban egy törésvonal mentén pattant ki a konfliktus a barátok (és rokonok) között, akik viszont szerencsére nem vették túl komolyan magukat. A Teljesen idegenekben a vidámság és az azzal összefüggő életszeretet kiveszik a társaságból, marad a középkorban megtört életek magánya. És ez nem az Ernelláék Farkaséknál kis magyar valósága, hanem az értelmiségi középosztály individuális depressziója. Bár az aktualitást az okostelefon mindentudása adja, ennél sokkal mélyebb és általánosabb a kérdésfelvetés: nem pont a befelé fordulás a gátja a személyes krízis megoldásának?

perfetti-sconosciuti

Az erőteljes üzenet egy ponton túl maga alá gyűri a filmet, a túl sok titok miatt hiteltelenné válik. A játékidő utolsó negyedében már annyi fordulat történik, amitől ösztönösen eltávolodtak tőlem a karakterek. A visszarendeződés pedig kifejezetten erőltetett, értettem a célzást, csak nem találtam valódinak. Ez mindenképp tompított a filmélményen, még ha az addig elvezető út tényleg hihető is volt.

Volt azonban hozzá egy kis személyes adalékom: a Teljesen idegenek vetítése tökéletes időpontban csapódott az életembe, a megelőző estén ugyanis én is éppen a fiatalkorunkban megismert barátaimmal vacsoráztam. Nálunk nem robbant a feszültség, mégis úgy éreztem, mintha élve távoztunk volna egy aknamezőről. Kínosan kerültünk minden témát, ami súrlódást jelentett volna köztünk, így persze lényegében semmit nem osztottunk meg egymással. De legalább ezúttal nem vesztünk össze. Már ez is valami. Vagy mégsem az?

Tóth Nándor Tamás

Tóth Nándor Tamás külpolitikai és kulturális újságíró volt. A kettő metszetéből alakult ki filmes specializációja: a politikai témájú és a társadalmi változásokat feldolgozó filmek, valamint a Mediterrán-térség, Németország és Latin-Amerika filmművészete. A Filmtekercs Egyesület pénzügyi vezetője. tothnandor@filmtekercs.hu