Kritika

Magyarországon nincsenek sorozatgyilkosok – A martfűi rém

Sopsits Árpád A martfűi rém című filmje valóban sokat markol, és még azt sem mondhatni, hogy keveset kapnánk. Nehezített pályán tud újat mondani, de a néző már csak olyanféle ember, aki 100%-os moziélményért megy. Lehet, hogy ez inkább csak olyan 80%-os, ami bőven több, mint amit errefelé ebből a műfajból megkaptunk eddig, ugyanakkor olyan, amit még szokni kell itthon.

Nem beszéltünk ugyan össze, mégis Vízer kollégával egy hasonlatra jár az agyunk: 19-re lapot húzni. Valami ilyesmi történt ezzel a filmmel, hiszen nem kérdés, hogy az ilyen típusú műfaji alkotásoknak mostoha a sorsa idehaza: 10 mozinézőből 9 egy magyar és egy külföldi thriller közül a külföldit választja, főleg, ha a nagyobb szerepekben még egy különösen ismert színész sincsen. Egész egyszerűen magyar kezében nem áll jól a fegyver a vásznon. Ezt nem én mondom, Köbli Norbert forgatókönyvíró nyilatkozta, akinek pedig azért van tapasztalata a műfaji filmkészítésben.

Hasonló korszakban kereste a maga történetét Sopsits Árpád, de rögtön egy nagyvászonra, ahol kevés a hal, de sok a horgász. 19-nél mégis megpróbálta, még ha telitalálat helyett 22 jött is ki, s ez még mindig messze több, mint eddig. De miért nem 21? Mert nehezen indul be a történet, és az ügyészt ért utolsó jelenet miatt is maradtak furcsa, megmagyarázhatatlan, kérdéses dolgok. Meg nem minden színésznek állt jól a szerep; hogy ez a casting vagy a színészvezetés hibája, talán már részletkérdés.

Talán éppen azért, mert a kezdeti döcögő részek után igenis bele tudunk merülni a történetbe, és nem vesszük észre, hogy „ez csak magyar”.

 

Illetve éppen hogy észrevesszük a ’60-as évek tökéletes, tűpontos díszleteiben a gyári munkások ruházatától a tanácselnök asztalán lévő Lenin fejszoborig minden maximálisan szocialista. Az egyébként finom arcélű színésznők arca pedig parasztosan robusztus, ahogy a családi ház konyhája is olyan bútorral van rakva, amit a nagymamámnál láttam utoljára, szintén a Tiszánál.

 

amartfuirem

A forradalomban elbukott kommunizmus után a frissen felálló kádári szocializmus első évében Martfűn Kirják Jánost egy nő meggyilkolásáért és megerőszakolásáért életfogytiglanra ítélik. A történet hét év múlva folytatódik, amikor újabb esetek fordulnak elő, ráadásul az elsővel nagyon hasonló eszközökkel és körülmények között. A fiatal és ambiciózus, Budapestről küldött ügyésznek (Bárnai Péter) azonban hamar tudtára hozzák magas politikai körökből, hogy sokan nem szeretnék a perújrafelvételt.

Három szálon fut tehát a történet: a valódi sorozatgyilkos, Bognár Pál (Hajduk Károly) tettei és motivációi, az ártatlanul elítélt Kirják közönye, majd menekülési vágya, illetve a kettőt szorosan összekapcsolódó politikai háttér. Az első hozza a pszicho-vonalat, és ez talán a leginkább új és a legjobb. Nem ritka, hogy iszonyattal takarjuk el arcunkat, nehezen nézünk a vízben felfúvódott holttestre, kilépve a moziból ösztönösen a körülöttünk lévőkre szegeződik a tekintet, és a fülünkben van, hogy Pali bácsi, hová megyünk. Mindig tudjuk, mi lesz a vége, de mégis mindig izgulunk. Ráadásul megfelelően film noir a hangulat is. Anger Zsolt, kisvárosi „vihettem volna többre” nyomozóként a maga alkoholista létével és kilátástalanságával kimondottan magyar színt ad a szubzsánernek. Tökéletes ellenpontjaként szintén brillírozik a karrierista, politikailag megfertőzött, annak kitett ügyész, Trill Zsolt – a két karakter adja a legnagyobb feszültséget. Kettőjük jelenetei messze a legjobbak.

A politikai szál tehát a második legjobb: ma már világos, hogy fontos volt egy évvel a forradalom után a lehető leggyorsabban véget vetni az ügynek. A hibázás lehetőségének későbbi felemlegetése pedig egy felelőtlen szocialista Magyarországot feltételez. Pedig egyébként is mindenki tudja: Magyarországon nincsenek sorozatgyilkosok. Egészen egyszerűen nem fér bele a szocialista erkölcsbe.

Ennek a szocialista erkölcsnek lett áldozata a 10 évig ártatlanul raboskodó Kirják. Az ő szála van talán legkevésbé kibontva, német börtönjelenet pedig inkább a ciki felé húz. Talán nem is baj, hogy ennyire kidolgozatlan, bár az őt ért katarzis és megnyomorítás – szabadulása után egy évvel meghalt – sincsen kidolgozva. Hát igen, őt felmentik, de sehogyan sem kárpótolják.

Kellőképpen jó műfaji erényeket csillogtat tehát Sopsits, ami azért eddig sem állt távol tőle. A nagyjátékfilmet ritkán alkotó rendező 2001-ben Torzók címmel készített ikonikus filmet egy árvaház falai között egy Mácsai Pál által alkotott megosztó karakterrel, majd 2008-ban A hetedik kör már-már misztikus alműfajával borzolta a nézői kedélyeket. A martfűi rém már láthatóan nemcsak a hozzáértést, hanem a szükséges anyagi hátteret is megkapta ahhoz, hogy tényleg az idei magyar filmek legjobbjai között említhessük.

Sergő Z. András

Sergő Z. András alapító, felelős szerkesztő. Közép-Kelet-Európa, különösen a román újhullám, a délszláv és a magyar film követője. Kedvencei a dokuk, a kamaradarabok, sport- és valláspolitika. sergoandras@filmtekercs.hu

Podcast

Hirdetés

Hirdetés