A Coppola család újabb tagja tette fel magát a filmes térképre: Gia Coppola megosztó alkotást készített a YouTube tartalomgyárosairól, de a Mainstream sokkal inkább szól az emberi kapcsolódás lehetetlenségéről, mint a médiakritikáról.
Tinédzsernek és fiatal felnőttnek lenni mindig is nagy szívás volt, de az új évezred 20-as éveiben végigmenni ezen az életszakaszon olyan gyötrelmes feladat, amit sokan nem tudnak maradandó sérülés nélkül átvészelni. A saját identitás keresése, az állandó bizonytalanság, a megfelelési kényszer, a csoportnyomás önmagában is elég stresszt okoz, ezt azonban a közösségi média térhódítása négyzetre emelte. Ha ehhez hozzávesszük, hogy rokonaink, szüleink egekig magasztalt sztárok, akkor megérthetjük, hogy Gia Coppola milyen szellemiségben készíti filmjeit és miért választ főszerepeire hasonló cipőben járó sztárcsemetéket.
A Mainstream főhőse egy Los Angelesben élő fiatal lány, Frankie (Maya Hawke), aki rendszeres megaláztatások során fizeti meg a tanulópénzt egy lepukkant bárban, hogy ha végre rámosolyog a szerencse, akkor betörjön a show bizniszbe. A szerencse egy excentrikus srác, Link (Andrew Garfield) képében érkezik, aki utcai performanszaival és szégyent nem ismerő viselkedésével a szabadság és a kitörési lehetőség illúzióját hordozza. Frankie és Link elkezdenek a YouTube-ra iróniában gazdag, szókimondó videókat feltölteni, ám a kezdeti naiv lelkesedést és polgárpukkasztást felváltja a marketinggépezet profit- és nézettségmaximalizálása,
ami szembenézésre készteti a lányt.
A médiakritika már legalább Billy Wilder 1951-es A nagy karneválja óta a részét képezi az amerikai filmnek. Hogy ez a nyomtatott sajtót (A siker édes illata), televíziót (Hálózat), vagy az online tartalomgyártást érinti, indifferens. Coppola filmjének meghatározó vonulata a videómegosztókra specializálódott tartalomgyárosok és influenszerek szembesítése, ehhez azonban nem sok olyat tud hozzátenni, amit mondjuk Sidney Lumet majd’ 50 éve ne mondott volna el. Andrew Garfield fantasztikusan alakul át szókimondó rendszerellenes lázadóból álszent ripaccsá, ám a Mainstream értéke nem a néhol túl hangosan artikulált ellenszenvben van.
Frankie karakterén keresztül Coppola egy egész generáció kapcsolódási vágyáról, és az ezt kizsákmányoló rendszerről mondja el a véleményét. Első filmjében, a Palo Altoban tinédzserek próbálnak meg őszinte emberi kapcsolatokat kialakítani kortársaikkal, ez azonban sosem sikerül: vagy azért, mert a lányok gyengédség iránti vágyát mindig szexuálisan kihasználják, vagy azért, mert a fiúk közti versengés megakadályozza az álarcok levételét. Rövidfilmjeiben (Casino Moon, Strange Love) is meghatározó elem az egymásra utaltság és az emberi kapcsolatok véletlenszerűsége, ebben sok szállal
kapcsolódik unokahúgához, Sofia Coppolához (Elveszett jelentés, Made in Hollywood).
A Mainstream főhőse, Frankie beleszeret a szókimondó, vagány Linkbe (akinek neve is beszédes: kapcsolat), aki csak az eszközt látja a lányban, ami még több megtekintést hoz neki – paradox módon kezdetben a lány azért veszi fel a kapcsolatot Linkkel, mert az ő performanszai miatt nézték meg sokkal többen a saját profilját.
Ezek a kölcsönös kihasználáson alapuló kapcsolatok ismerősebbek lehetnek olyan fiataloknál, akiknek rokonai, szülei híresek, hiszen nagyon kevesen kíváncsiak az emberre a név mögött. Gia Coppola előszeretettel dolgozik olyan színészekkel, akiknek szülei fogalommá váltak Hollywoodban: Maya Hawke (Ethan Hawke és Uma Thurman lánya), Jack Kilmer (Val Kilmer fia, aki egy remek epizódszerepben meg is jelenik a Palo Altoban) és Emma Roberts (Eric Roberts lánya, Julia Roberts unokahúga) alakításaiban ott van a társas magány személyes megtapasztalása, ami generációjuk sajátja. Coppola láthatóan érti és érzi a közeget, amiben kortársait mozgatja.
Los Angeles ritkán látható így, alulnézetből, lecsupaszítva minden csillogástól.
A játékidő végén sem válik egyértelművé, hogy Link személyisége az őt körülvevő gépezet miatt torzul el, vagy kezdettől fogva egy modernkori Cipollaként manipulált mindenkit – ugyanez a dilemma jelenik meg Coppola esetében. A film egészét tekintve nehéz szabadulni a kettősségtől, hogy mindaz, amit láttunk egy tudatos rendezői vízió része, vagy ugyanolyan szemfényvesztés, mint amit bemutat. A stáblista után a rendező köszönetet mond egy sor világmárkának, amely támogatta a filmet; az influenszerek között ott ül az igencsak megosztó Desmond Napoles, de szerepet játszik az önbántalmazás koronázatlan királya a Jackassből ismert Johnny Knoxville; a filmnyelvi játék (a némafilmekre hajazó betűtípus, az emojik használata) néha öncélúnak érződik; a híres szülőkkel rendelkező színészek szerepeltetése pedig lehet, hogy csak marketingfogás.
Nehéz eldönteni, hogy ez a bizalmatlanság a korszellem sajátja, a nem teljesen következetes filmkészítés eredménye vagy egy tudatos rendezői elképzelés része. De bárhogy is vélekedünk, a Mainstream aktuális témát dolgoz fel, nem mindennapi módszerekkel.
