Kritika

Nem félünk a kritikustól – Malcolm és Marie

Ballada egy toxikus párkapcsolatról, nyakon öntve egy nagy adag filmes diskurzussal: Sam Levinson karanténfilmjének esze ágában sincs a nézők (és főként a kritikusok) kegyeiért küzdeni, de a rendező önmagával való vitázása mégsem megy át köldöknézésbe.

Az Eufóriát alkotó Sam Levinson és a sorozat főszerepéért Emmy-díjat nyerő Zendaya elég rosszul viselték, amikor a járvány miatt nem tudott elindulni a második évad forgatása tavaly év elején. A bezártságot a kétrészes Eufória-különkiadással és egy másik közös projekttel vészelték át, mely a koronavírus miatti forgatási szabályokból adódóan a lehető legkisebb stábbal forgott le. A Zendaya és John David Washington főszereplésével készült Malcolm és Marie kétszemélyes, egyhelyszínes kamaradrámaként nagyon távol áll az Eufória és Levinson előző játékfilmje, a Gyilkos nemzedék (Assassination Nation) érzékeket felfokozó, sokkoló stílusától, de a provokatív és filozofálgató dialógusok azért megmaradtak – és persze Levinson állandó operatőre, Rév Marcell egyedi képi világa is. 

A Netflixen debütáló film nyitányában a címszereplő páros a rendező Malcolm legújabb filmjének premierjéről érkezik haza, melyet láthatóan teljesen máshogy éltek meg. A férfi magán kívül van az örömtől, hiszen a közönség imádta a filmjét, és nagyon úgy tűnik, hogy eljött végre a csúcsra törésének pillanata. Marie viszont egyáltalán nem boldog és az első pillanattól kezdve süt róla, hogy neheztel valamiért, de ezt a nézők jóval hamarabb szúrják ki, mint az ünneplő Malcolm, aki a hosszas önajnározás végeztével kezdi csak el gyanítani, hogy valami nem stimmel. Némi tippelgetés után kibújik a szög a zsákból: Marie azért haragszik, mert Malcolm kifelejtette őt a köszönőbeszédéből.

Az első ránézésre banálisnak tűnő hiba már önmagában is sokat elárul a kapcsolatukról, amit a rákövetkező két órában közös erővel szaggatnak darabokra.

A megköszönés elfelejtése apropóként szolgál arra, hogy a két ember elkezdje a másik fejéhez vágni az elmúlt évek összes sérelmét, és bár egyszer-kétszer úgy tűnik, mintha sikerülne dűlőre jutniuk, a béke sosem tart tovább néhány percnél. A Malcolm és Marie egy tipikus veszekedős párkapcsolati dráma, ami a különálló monológokra bontott szövegkönyvével a cassavetesi realizmus helyett inkább olyan, a múlt sebeit fokozatosan feltépős klasszikus színdarabokat idéz, mint Macska a forró bádogtetőn, a Nem félünk a farkastól vagy a Dühöngő ifjúság. A Malcolm és Marie-ben egy speciális párkapcsolati dinamikát látunk, mivel egy rendezőről és annak színésznői álmokat dédelgető múzsájáról van szó. A konfliktus nagyrészt ehhez a helyzethez vezethető vissza, különösen Malcolm nagy siker előtt álló új filmjéhez. Mint kiderül, a huszonéves Marie egykori drogfüggő, aki Malcolm segítségével lett tiszta, és mit ad isten, a rendező legújabb filmje egy fiatal drogos lány szenvedéseiről szól. 

Górcső alá kerülnek a múzsa-alkotó kapcsolat tipikus problémái: miközben Marie-nek meggyőződése, hogy nélküle sosem készült volna el Malcolm sikerfilmje, a férfi mindenáron igyekszik lekicsinyíteni a hozzájárulásának mértékét. De ez csak egy a megannyi fájó tüske közül, és ahogy halad előre az este, egyre súlyosabb vádak kerülnek elő, mivel mindkét fél a másik önértékelésének rombolását választja fegyverként. Mindketten győzni akarnak, ez pedig a verbális pusztítás olyan spiráljába rántja őket, amiből kérdéses, hogy valaha is ki tudnak majd mászni.

Amilyen ocsmány dolgokat vágnak egymáshoz, olyan szemgyönyörködtetően néz ki mindez.

A 35 mm-es filmre forgatott fekete-fehér film az erős kontrasztjaival nemcsak az egyetlen helyszínes látványvilágot teszi különlegessé: a képi stilizáltságnak köszönhetően kevésbé zavaró a szövegkönyv színpadias stílusa. Ugyanakkor a díszletjellegű ház és a színiiskolai felvételikhez is tökéletesen felhasználható monológok miatt hiába vagyunk kis térbe, két ember közé zárva, nem tud megteremtődni az intim légkör. 

A párkapcsolatok válságát bemutató filmeknél változó, mennyire lehet azonosulni a két főhős konfliktusával és viselkedésével. Míg Richard Linklater Mielőtt éjfélt üt az órájában két alapvetően jó szándékú és szerethető ember egyre elmérgesedő konfliktusát látjuk, a Nem félünk a farkastól-ban már-már ördögi figurák beteges játékait nézzük végig. A Malcolm és Marie nézői szimpátia tekintetében valahol a kettő között helyezkedik el, ugyanakkor ebben az esetben kevésbé működik a hasonló történetekre jellemző „mindkettőnek igaza van és egyiknek sincs” narratíva, mivel itt 

elég egyértelmű, hogy ki a toxikus(abb) fél ebben a párkapcsolatban.

A Malcolm és Marie kritikai fogadtatásának meglepő eleme, hogy sokan Sam Levinson alteregójaként, egyben szócsöveként azonosították Malcolmot. Mégpedig olyan szócsőként, aki konkrétan a kritikusokat megszólítva osztja meg kendőzetlen véleményét. Malcolm ugyanis utálja a kritikát; igénytelennek, butának, felszínesnek, közhelyesnek vagy egyenesen rosszindulatúnak tartja a filmes szakírókat – még akkor is, ha éppen pozitív véleményt írnak a filmjéről. Legnagyobb ellensége a többször emlegetett „fehér nő az L.A. Times-tól”, akit többen a Gyilkos nemzedékről lehúzó kritikát író Katie Walsh-sal azonosítottak, a filmet pedig egyfajta kicsinyes visszavágásként könyvelték el. A kritikusok szidása tényleg zavarba ejtően nagy hangsúlyt kap a filmben – az első 10 perc arról szól, hogy Malcolm a neki behízelgő kritikusokon élcelődik –, de Malcolm véleményét teljes egészében Levinsonéval azonosítani elég sarkos értelmezés. 

Levinson előszeretettel kritizálja a toxikus maszkulinitást, de amíg az ezt megtestesítő karakterei a Gyilkos nemzedékben és az Eufóriában is túl karikaturisztikusak ahhoz, hogy komolyan vegyük őket, Malcolm az eddigi legsikeresebb kísérlete a férfi- (és rendezői) ego szétcincálására. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne tette volna bele saját magát a figurába (a film ötletét is az adta, hogy a Gyilkos nemzedék bemutatóján elfelejtett köszönetet mondani a producer feleségének), de a nézők egyetértését és szimpátiáját elnyerő szereplő nem a mindenkit szidalmazó és szünet nélkül okoskodó rendező, hanem az őt folyamatosan helyrerakó, cserébe verbális abúzust kapó barátnője. Malcolm egyszerre bicskanyitogató, mégis szórakoztató karakter, akit legszívesebben felpofoznánk, amikor kegyetlenségeket vág Marie fejéhez, lenémítanánk, amikor hosszasan kiabál arról, hogyan kellene filmeket értelmezni, és jókat nevetünk rajta, amikor a kertben fel-alá sétálva egy képzelt Marie-t győzköd arról, hogy hülyeség, amit az imént az igazi Marie a fejéhez vágott.

Malcolm nevetséges figura, ezt pedig tudja Marie, Levinson és a néző is.

Ha Levinson tényleg azért csinálta volna a filmet, hogy magas lóról szóljon be a szerinte pocsék munkát végző kritikusoknak, nem tett volna bele egy olyan jelenetet, ahol Malcolm idegbeteg módon keresi a pénztárcáját, hogy elolvashassa a paywall mögé rejtett LA Times kritikát, amit utána egy komikus hisztiroham keretében szed szét, miközben Marie szánakozó mosollyal figyeli őt. A forgatókönyv sokkal inkább Marie pártját fogja, Levinson gondolatait pedig egyszerre tükrözi a két karakter: olyan érzés, mintha összeeresztette volna saját énjének Jekyll és Hyde változatát, az önimádót és az önkritikust.

Nehéz eldönteni, ki köszönhet többet a másiknak, de Zendaya és Levinson együttműködése tényleg az égben köttetett. Az egykori Disney-sztár az Eufóriával bizonyította, hogy sokoldalú és tehetséges színész, most pedig sok évnyi tinédzserszerep után, 24 évesen az első „felnőtt” alakítását is letette az asztalra. A két színész közötti 12 év korkülönbség és a gimis imidzs miatt fennállt a veszélye, hogy elcsúsznak az arányok a karakterek hatalmi harcában, de Zendaya olyan elképesztően erőteljes jelenség, hogy őt aztán senki nem ültetheti a sarokba. Zendaya nyújtja az emlékezetesebb alakítást, de Washingtonnak köszönhető a film humora, ami nélkül elviselhetetlen lenne a veszekedőmaraton. Töretlen energiával hozza a kicsinyes megmondóembert, pedig elég kemény kihívás elé állította a párkapcsolati drámából időnként filmesztétikai kiselőadásba váltó forgatókönyv.

Sajnos attól még, hogy Malcolm filmes elmélkedéseit nem kell teljes mértékben komolyan vennünk, ez nem jelenti azt, hogy egy idő után ne válna fárasztóvá.

Nehéz megállapítani, hogy Levinson mit gondol komolyan Malcolm szavaiból, mivel akadnak köztük érdekes meglátások és abszurd kijelentések is. Jogosan emelte ki több kritika, hogy talán nem neki kéne fehér író-rendezőként a fekete alkotók szemszögéből beszélnie, de nem csak ezért válik idővel a történet kárára a filmes diskurzus. Malcolm és Marie annyira el vannak foglalva azzal, hogy eldöntsék, szükség van-e az alkotói szándék figyelembe vételére a kritika írásakor és hogy vajon egy félmeztelen nő lekamerázása automatikusan male gaze-nek számít-e, hogy közben elveszítik a nézőközönség jelentős részét. Bár a múzsa-alkotó vitájuk érdekes kérdéseket vet fel a kizsákmányolás és az inspirálódás közötti különbségekről, ebben ki is merül a kapcsolatuk.

A filmes vita pedig hidegen fogja hagyni azokat, akik az emberi viszonyok mélységeibe szerettek volna elmerülni.

A kritikusok egy részét a folyamatos szidásukkal, a párkapcsolati drámára vágyókat pedig a szakmázással idegeníti el a film, és akármennyire remekelnek a színészek, az egyébként érdekesnek ígérkező karakterrajzok vázlatok maradnak, az érzelmi töltet pedig elveszik, miközben Levinson saját magával vitatkozik a filmművészet elméleti kérdéseiről. Ironikus módon, miközben Malcolm nem érti, miért kéne üzenet a filmeknek, Levinson annyira alárendeli a karaktereit a saját mondanivalójának, hogy nem tudnak hús-vér emberekké válni. Emiatt pedig hiába nézzük végig a páros két órán át tartó harcát, végső soron nem érdekes, hogy együtt maradnak-e. Karanténunalomból született ujjgyakorlatként bravúros alkotás a Malcolm és Marie, de ahhoz még csiszolgatni kellett volna a forgatókönyvet, hogy igazán nagyot üssön a verbális párharc. 

Rácz Viktória

Rácz Viktória a Zsigmond Király Egyetem kommunikáció és médiatudomány szakán végzett 2017-ben és az ELTE filmtudomány mesterszakán diplomázott 2019-ben. Több portálra és nyomtatott újságba is ír kritikákat, elemzéseket. A Filmtekercs.hu szerkesztőcsapatának tagja.