Kritika

Üdvözöl a pokol – Mandy: A bosszú kultusza

Igazi alászállásnak lehetünk tanúi. A Nicolas Cage nevével fémjelzett Mandy: A bosszú kultusza véres, különös, zavarba ejtő és szinte már befogadhatatlan, és épp ezért különleges élmény.

1983-ban járunk. A sebhelyes arcú, mégis gyönyörű és lehengerlő Mandyért (Andrea Riseborough) kell bosszút állnia a favágó Red Millernek (Nicolas Cage), aki számára a lány a világot jelentette. Azt a világot, mely távozásával megszűnt létezni: a harmónia kiveszett és maradt az alvilághoz hasonlító táj és a gyötrelem. Millernek nem maradt semmije: szerelmét a szeme láttára áldozta fel egy szekta, míg ő épphogy túlélte az eseményeket.

Bárdot és láncfűrészt ragad és engedi, hogy a féktelen düh átjárja. Aztán kezdődhet az aprítás.

Sokan David Lynch és Alexander Jodorowsky munkásságához hasonlítják Panos Cosmatos (Beyond the Black Rainbow) legújabb művét. A sötétvörösben és lilában úszó színvilág olyan szuggesztív hatást képes elérni, mintha csak az ördög gyomrában forgatták volna a filmet. Cosmatos ezzel képes volt az év egyik leglátványosabb alkotását letenni az asztalra, de ezzel még nem tette egyértelműen kimagaslóvá. A Mandy azért egy nehéz mű, mert ugyanannyi dolgot lehet benne szeretni és gyűlölni. Mintha tudatosan pakolták volna felváltva a mérleg mindkét serpenyőjébe a pozitív és negatív elemeket.

Kezdjük azzal, hogy a Mandy első órája – mikor még a bosszúszál el sem kezdődik – körülbelül nézhetetlen. Vészesen lassan halad előre a semmi; és olyan ambivalens érzésem volt, hogy fokozatosan süllyedek bele a székembe, de a cselekmény szintjén nem vagyok elkapatva. Válogatott, már-már összefüggéstelennek ható dialógusok váltják egymást – már amikor van párbeszéd – közben meg azon filózhatunk, fog-e történni itt bármi is vagy maradnak a megszállott szektás monológok. Zavaróan belassított jelenetekben jutunk el odáig, ahol más bosszúfilmek kezdődnek: a bosszút kiváltó személy haláláig. A probléma nem elsősorban a tempó volt, hanem az indokolatlansága: nem kívánta a cselekmény, hogy ilyen időhúzó módon magyarázzanak el egy kétmondatos eseményt. Az első óra alatt inkább a címszereplővel, Mandyvel foglalkozunk, ám őt se sikerül közelebb hozni hozzánk. Reddel kedves és összeillő párnak tűnnek, akiket elválaszt egymástól egy ördögi szekta – és innentől jöhetnek a rémálmok.

Nicolas Cage-ről tudjuk, hogy nagyjából minden hatodik filmjére érdemes odafigyelni,

de mivel munkamániás fickóról van szó, másfél évente megörvendeztet minket egy remek alakítással. Red Miller figurája pedig megadja neki a terepet a drámához, az akcióhoz és a színésztől megszokott őrülethez (a „Cage rage” újra tetőfokon). A Mandy második felében már ő a központi alak, bosszújában pedig szurkolunk neki, miközben szánjuk a nyomorultat, aki mindent elvesztett.

Nem is akármilyen leszámolást kapunk: a film a végére tényleg megadja azt, amit a ’80-as évek trashfilmjeiben szerethettünk. A vérfaktor magasra hág, az év egyik leglátványosabb filmes gyilkosságát is láthatjuk – egy koponya összeroppantásánál a gore rajongók megnyalhatják a tíz ujjukat –, és megérdemelt a fáradt gőz kieresztése a ráérős felvezetés után. A vérben és verejtékben áztatott főhős levágott és szétszakadó testrészekkel tarkított útját pedig olyan vizualitással támogatja meg a film, amihez hasonlót aligha láthattunk.

A Mandy elvégzi azt a műveletet, amit kevesen próbálnak be: vegyíti a grindhouse világát a művészfilmmel.

Egy kis Koldus puskával erőszak, plusz egy adag Veszett a világ szerelmi sztori és egy púpozott evőkanál Twin Peaks misztikum és kész a főzelék, ami bár markáns ízeket tartalmaz, de megüli a gyomrot.

VHS-kompatibilis LSD-mámorban úszó halvány történetet kapunk: csak a külsőség a fontos. Ám nem olyan, mint a Drive, ami szintén műfajfilmet emelt át az arthouse világába, hiszen ott a B-kategóriás sztori mélységekkel volt előadva. A Mandyben nem ismerjük meg eléggé a figurákat, az események logikáját pedig ritkán tudjuk követni, és maga a helyszín és a világ is tele van abszurddal és fantasyvel flörtölgető elemekkel – gondolok itt az óriási Jupiter bolygóra szereplőink feje felett. Ezek persze csak szimbólumok, egy nagyobb egész részei, de nem azon töpreng igazán a néző, hogy mit jelenthetnek, hanem, hogy az egész blöff-e vagy sem.

Gyenge vagy rosszul tálalt koherencia jellemezi Panos Cosmatos filmjét, mellyel kapcsolatban a végső ítélet előtt bőven érdemes egy-kettőt ráaludni. Bár sokszor egészen kellemetlen élmény megnézni, mégis marad az emberben valami belőle. Az egyedi, sötét hangulata, melyben egyaránt megférnek a valósághoz közelebb álló elvakult szektások és a szegecses ruhában feszítő démonok is. Aztán ott vannak a meghökkentően ötletes képi megoldások: a szektavezér arcának átváltozása után ellenőriztem, nem kevertek-e valamit az italomba. És persze Nicolas Cage, aki nélkül a film nem érne annyit.

A film végső próbája az idő lesz. Kultuszfilm is kerekedhet belőle sajátos stílusa miatt, és el is tűnhet a süllyesztőben csekély tartalmából kifolyólag. Én a 2018-as év egyik nagy felkiáltójeleként tartom számon, mert nemes a (házi) feladat – a grindhouse és az arthouse ötvözése –, de szeretni nem tudom, mert a kísérlet nem igazán térül meg, és a rendező se igazán szereti a nézőjét.

Szécsényi Dániel

Szécsényi Dániel

Szécsényi Dániel a Magazin és Moziban rovat szerkesztője. Kedvencei az életszagú, morális kérdéseket feszegető filmek, a kamaradarabok és az igényes blockbusterek.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

Kilépve a karanténból, de még annak hatása alatt elkészítettük a VLOGtekercs Romantika és nevetés listáját! 12 olyan vígjátékot és-vagy romantikus filmet listáztunk nektek, amit azoknak is látniuk kell, akiket egyébként hidegen hagy valamelyik műfaj. Az egy tucat film között van tinikomédia, animációs film, kicsit alpári, vagy éppen visszafogottabb, de egészen abszurd mozi is, hogy az egész család kedvére válogathasson. Igyekeztünk az elmúlt húsz év filmterméséből válogatni, de volt néhány klasszikus darab, amit annyira a szeretünk, hogy muszáj volt feltennünk a listára. Ráadásul arra is figyeltünk, hogy mindegyik filmet megtaláljátok valamelyik hazai streaming-szolgáltatón!

Inkább elolvasnád?

 

  • Műsorvezetők: Németh Míra, Énekes Gábor
  • Vágó: Nagy Tibor
  • Főcím: Gyenes Dániel
  • Projektvezető: Nagy Tibor
  • Producer: Molnár Kata Orsolya