Kritika

Ki a nagyobb zseni? – Mank

A Netflix éves presztízsfilmje a Romához és Az írhez hasonlóan megint a legelszántabb filmrajongókat szólítja meg: a Mank a leginkább azok számára lesz érdekes, akik odavannak az Ó-Hollywoodért, de ez nem jelenti azt, hogy mások ne élvezhetnék David Fincher alkoholista karrierdrámáját. 

Idén nagyon kellenek a fogódzók. Amik megerősítik, hogy vannak helyek, ahol minden rendben van, ahol minden mesés, még ha ezek csak virtuális helyek is. A filmrajongók ezt az eszképista menedéket a Netflixtől és egy nem várt névtől, David Finchertől kaphatják meg, aki kis ellentmondásként egy turbulens és kaotikus filmmel hozza el azt a békebeli aranykort, ahova most talán még a szokásosnál is jobban vágyunk vissza. A Mank abba a korszakba repít, amikor még születtek kikezdhetetlen mesterművek, és nem az volt a kérdés, hogy vannak-e még zsenik, hanem hogy ki a nagyobb közülük.

Az Aranypolgár a világ egyik leghíresebb filmje, sokak szerint az egyik legjobb is, közel 80 évvel a születése után is újabb és újabb generációk csodálkoznak rá Orson Welles rózsabimbójára. De valóban helyes, ha eme alkotásért kizárólag az egyébként elsőfilmes, monomániás, alig 25 éves zsenit dicsérjük? Fincher, pontosabban az idősebb Fincher, David apja, Jack szerint nem: az évtizedekig megvalósíthatatlanul kallódó forgatókönyve egy másik forgatókönyvnek, forgatókönyvírónak, Herman J. Mankiewicznek szolgáltat igazságot. Aki ugyan társ-forgatókönyvíróként valóban szerepel az Aranypolgár stáblistáján, Oscar-díjat is nyert a munkájáért,

a Mank szerint azonban a film szellemi atyja ő.

Ez alapján a Mank akár belecsúszhatna abba a népszerű, de kissé közhelyes filmes alműfajba, ahol zseniális találmányokról, alkotásokról bizonyítják be, hogy valójában nem ahhoz köthetőek, akiket áldunk miattuk (hanem feleségekhez, titkárnőkhöz, múzsákhoz, szellemírókhoz stb). Fincherék azonban nem egy elnyomott, kisemmizett főhőst mutatnak fel, akit sajnálnunk kellene, hanem egy ennél sokkal komplexebb alakot, aki végeredményben saját magának köszönheti a mélyrepülését és azt, hogy nem tudott kiteljesedni – így pedig még könnyebb közel kerülnünk hozzá. Az ambivalens jelleme ellenére megérthetjük, megszerethetjük és csodálhatjuk Manket.

Herman J. Mankiewicz (Gary Oldman) alkoholista, önpusztító, önsorsrontó figura volt, aki kíméletlenül szarkasztikus éleslátásával és keresetlen riposztjaival szórakoztatta a környezetét vagy éppen keserítette meg az életüket – miközben vívódó, elvhű, művelt, tehetséges forgatókönyvíróként sodródott a Paramount, az MGM és az RKO stúdiók között. Rengeteg kredit kötődik a nevéhez a némafilmkorszaktól kezdve, pályája csúcspontja azonban egyértelműen az Aranypolgár – kevés egyéb alkotása lehet ismerős a ma embere számára is. A Mank egyik vállalása az, hogy feloldja ezt az ellentmondást:

hogy lehet, hogy egy ennyire szellemes, ügyes filmes teljesen eltűnt a süllyesztőben, miközben megalkotott egy megkerülhetetlen mesterművet?

Jack és David Fincher vállalkozásának legérdekesebb pontja, hogy nem a korszak legnagyobb neveinek egyikét tették meg főszereplőnek, ahogy egy hagyományos életrajzi filmnél szokás, hanem egy különc mellékszereplőt. Rajta keresztül azonban valahogy igazabb képet kapunk az egész stúdiórendszerről és holdudvaráról, mintha Orson Welles (Tom Burke), William Randolph Hearst (Charles Dance), Marion Davies (Amanda Seyfried), Irving Thalberg (Ferdinand Kingsley), Louis B. Mayer (Arliss Howard) vagy akár Mank nála jóval híresebbé és sikeresebbé váló öccse, Joseph L. Mankiewicz (Tom Pelphrey) állna a középpontban. Ők csak asszisztálhatnak Mank pokoljárásához a szóban forgó forgatókönyv megszülése előtt, alatt és után.

David Fincher egyébként is szívesen állít gyökeresen különböző filmjei középpontjába is kívülálló, bogaras figurákat (legyen szó akár a Harcosok klubjáról, akár A közösségi hálóról), általuk pedig nemcsak egy izgalmas személyiséget tud felmutatni, hanem a „normális” környezetük hamissága mögé is betekintést enged – nincs ez másként most sem. Ahogy Fincher remek karakterépítő és hangulatfestő képességei is tündökölnek: a hús-vér, szimpatikus, természetesnek ható figurák egy annyira sűrű, élettel teli közegben mozognak, hogy azt kívántam, bárcsak sose érne véget a Mank. Ez a film minden, a korszak iránt érdeklődő filmrajongót megérint a melegségével, erőlködésmentes bennfentességével, mély kidolgozottságával.

Ugyanakkor Fincher kicsit vissza is él ezzel a bennfentességgel,

ami sokak számára riasztó lehet. A Mank nagyon informatív, nagyon részletgazdag, nagyon rétegzett mű, amelynek minden nüanszát elsőre befogadni szinte lehetetlen. A repkedő filmcímek és nevek, a bonyolult stúdióharcok és a politikai érdekháló, a sajtókritika vagy akár a forgatókönyvíró csapatok működése közepette csak kapkodjuk a fejünket. Ugyanakkor a film nem is titkolja ezeket a sajátosságait, erről két önreflexív momentum is tanúskodik.

Egy alkalommal Mank azt a visszajelzést kapja, hogy nem kell Shakespeare-t írnia, mire ő annyit mormog maga elé, hogy de, ő azt szeretne. Shakespeare műveiről pedig köztudott, hogy mást és mást adott a közönség különböző rétegeinek – itt is attól függ a befogadás módja, hogy ki mennyire cinefil, ki mennyire Ó-Hollywood- és amerikai politika-szakértő. A nagy többség bizonyára magán az Aranypolgáron és Orson Wellesen kívül legfeljebb névről ismeri a fel-felbukkanó szereplőket, vagy még úgy sem, ez azonban nem jelenti azt, hogy nekik ne adhatna valamit a Mank, hiszen a jó ritmusának, magával ragadó cselekményvezetésének köszönhetően játszva elröppen a bő kétórás játékideje. Ha a (főleg a második felében) elharapódzó (film)politikai csatározásokat nem is, egy ragyogó, mégis elveszett elme működését mindenképpen megérthetjük a filmből.

Egy másik alkalommal azt vágják Mank fejéhez,

hogy a forgatókönyve túl zavaros a flashbackek miatt, miközben Fincher filmje pontosan ugyanezzel az eszközzel él. Ahogyan az Aranypolgár riportere azt próbálta feltárni, hogy mi volt Charles Foster Kane rózsabimbója, a nyomozás során pedig feltárul a zsarnoki sajtómágnás egész élete, úgy a Mank ügyes párhuzamként az Aranypolgár születésének rózsabimbóit keresi. Míg a fő cselekményszál a forgatókönyv írását mutatja be (Mank törött lábbal, a semmi közepére száműzve, az ájulásig alkoholizálva diktál egy gyors- és gépírónőnek), a harmincas évek különböző időszakaiba visszaugró flashbackek arra világítanak rá, hogy a közismert történet mely szálát, mely szereplőjét mi ihlette. Fincher ízlésesen, finoman tárja fel a referenciákat, és ugyanígy elkerüli a túl direkt vagy látványos stiláris utalgatásokat is az Aranypolgárra.

Ki egy film valódi alkotója? Egy megvalósult mű mely rétegét kinek köszönhetjük? Miért merül a feledésbe valaki, mások miért nem? Egy fiktív történetbe hogyan szűrődik be a valóság és hogyan nem? A Mank ezeket a könnyen általánosítható, örökérvényű kérdéseket is mozgásba hozza, miközben – egy kis kötelező politikai szurkapiszkát leszámítva – elkerüli a filozofálgatást is, végig a gyakorlatiasság talaján marad. Fincher filmje rávilágít, hogy a születése pillanatában miért volt még forradalmibb és bátrabb az Aranypolgár, mint ahogy ma tűnik – a nem fakuló történetmesélési trükkjeivel és a lenyűgöző technikai megvalósításával ellentétben a sajtómágnás Hearst életének szemérmetlen kritikája ma már nem feltűnő. Fincher a kissé rövidre vágott finálét leszámítva rendkívül tartalmas, hangulatos, mégis elegáns filmet alkotott, amire nem nehezedik rá a megelevenített nagyságok súlya, hanem végig eleven, virtuóz marad. A Mank az a fajta csemege, amit érdemes lesz időről időre újra elővenni, ha egy biztos pontra vágyunk a bizonytalan világban.

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla az ELTE irodalom- és kultúratudomány szakán végzett. Specializációja a szerzői film, a western és az intermedialitás, mániája az önreflexió. Újságíróként és marketingesként dolgozik. A Filmtekercs.hu ötfős szerkesztőcsapatának tagja, a Papírfény rovat felelőse.
gyongyosililla@filmtekercs.hu

Podcast

Hirdetés

Hirdetés