A Manodrome egy örvény, újra és újra lehúzza főhősét, aki akárhányszor próbál meg a felszínre bukkanni, annyiszor törik össze valami az énjéből. Egészen addig, amíg nem marad belőle más, csak egy elhagyott kisfiú.
Fehérje
Ralphie (Jesse Eisenberg) figyel. A visszapillantótőkörből nézi az utasait. Egy nőt, aki a gyerekét szoptatja, egy telefonáló üzletembert. A Mikulást egy bolt előtt, ahogy unott mozdulatokkal lóbálja a csengőjét. Aztán egy férfit edzés közben, az izzadt, sötét bőrét, az izmait. És saját felsőtestét a tükörben; befeszít és fotózza.
Ralphie Uber-sofőrként dolgozik, korábban valamilyen nagyobb cégnél volt, de elbocsátották. A sofőrködés átmeneti munka, egyelőre „nyitva tartja a lehetőségeket”, ahogy mondja. Barátnője, Sal a kilencedik hónapban van, minden nap érte megy műszak után, szabadidejét az edzőteremben tölti. Ralphie egy hosszúbeállítás erejére megkapja a filmtől azt, amit szeretne. Úgy ábrázolja őt, ahogy elképzelné magát; igazi férfiként. Határozott léptekkel halad az öltöző felé, arca büszke, a tükör elé lép, csodálja izmait. Legszívesebben a tévé képernyőjén látná magát.
Valami azonban nem stimmel ezzel a képpel. Anyagi gondokkal küzdenek, Sal hamarosan szülni fog, közeledik a karácsony, a Mikulás meg a nemiszervét mutogatja neki. A város elviselhetetlen, szürke, mindenki ellenséges, dugó, dudálás van, pénz viszont nincs a márkás cipőre. Mindenhol buzik és mikulások, egyfolytában csöng a telefon, hívja Sal és eljön a pont, amikor Ralphie ezt már nem bírja. Ekkor mutatják be neki Dad Dan-t (Adrian Brody) és „fiait”, egy férfiszektát, amely arra tanít, légy független, hogy nincs isten, csak Ralphie van, akiből Ralph lehet.
Mindez azonban nem ilyen egyszerű, mert ez nem terápia: Ralphie felszabadítása nem egészséges önkép kialakításához vezet, hanem egy Michael Douglas-féle összeomláshoz.
Vékony vörös vonal
John Trengove mozijának minden figyelmét Ralphie kapja. Nincs jelenet nélküle, legtöbbször ő a keret középpontja, az ő szemén keresztül látjuk a világot. Ez a világ pedig egyre vörösebb lesz. A szín megjelenik mindenhol: a Mikulás kosztümje, a fények a parkolóházban, az autó, amelynek tulajdonosa felkelti Ralphie figyelmét, a karácsonyi égősor fénye. A vörös pedig nem jelent jót. Az ingerek egyre jobban afelé taszítják a férfit, hogy kilépjen passzív pozíciójából. Frusztrációja először erőszakos fantáziaképekben manifesztálódik, innen pedig már csak egyetlen lépés választja el az ámokfutástól.
Ahogy számára, úgy számunkra is összemosódik fantázia és valóság. A film szerkezete egy ismétlődéskre épülő spirál, mely egyre gyorsabban húzza lefelé hősét és nézőjét. A jelenetek felgyorsulnak, majd erőszakosan megszakadnak. Ugrunk egyet, és minden ugrással elveszítünk valamit a tájékozódási képességünkből. Elmosódik a határ fantázia és valóság között, ami egyszerre kelt feszültséget és kétkedést. A filmképek valóságosságénak elbizonytalanítása mintha önmaga ellen játszana. A cselekménye lendülete, kiszámíthatatlansága mégiscsak viszi a filmet.
A Manodrome ereje azonban sokkal inkább két főszereplőjében rejlik. Jesse Eisenberg játékán érződik valamifajta vágy a megfelelésre. Most megmutatja, mire is képes. És sikerül is neki, mint ahogy Ralphie-nak is, befogadják a férfiszektába. Adrien Brody ezzel szemben egyszerűen uralja a vásznat, jelenléte egy állandó rámutatás arra az anomáliára, hogy A zongorista óta nem igazán volt egy értékelhető szerepe, miközben sokkal többre hivatott, mint Wes Anderson mellékfiguráinak megformálására. Karaktere – és játéka – azért működik, mert nem válik ellenszenvessé. Sőt, a család, amelyet felépített magának, egocentrizmusát leszámítva, funkcionális és egészen békés. Egyetlen hibája csupán a tévedése Ralphie-val kapcsolatban.
Mr. Uber Man
A Manodrome-nak, és így Ralphie tetteinek is, legalább három forrása van. Ralphie, a férfi függetlenségre vágyik. A függetlenség alatt itt a felelősségről való teljes lemondást, illetve az az elől való elmenekülést érthetjük. Ennek képviselője Dad Dan és csoportja, akik függetlenségüket aszkétizmussal veszik meg. Úgy válnak a világuk egyeduralkodójává, hogy mindent és mindenkit – legfőképpen „a nőt” – kihajítanak belőle. Férfiasságuk újrafelfedezésével foglalkoznak. Bár első ránézésre azt gondolhatnánk, John Trengove rendező itt az Andrew Tate-féle figurák elemzavarának vizsgálatával foglalkozik, a film végül egy másfajta férfiképzavarhoz lyukad ki, amely lehet, hogy nem is a férfiléttel függ össze.
Ralphie, a gyerek családra vágyik, de nem a sajátjára. Nem tud apa lenni, mert neki sem volt apja, az űrt pedig Dan tölthetné fel. De mintha mégsem erről szólna az egész. Mintha Ralphie minden egyes lépése, amelyet az űr feltöltésére tesz, téves lenne, így az a magyarázat is, hogy homoszexualitásával nem képes mit kezdeni. Trengove első nagyjátékfilmes rendezése, Inxeba (A seb, 2017) című filmje szintén a “férfivá válás” rítusait és a homoszexualitást vizsgálja, igaz, egy teljesen más közegben.
De Ralphie tetteit mintha mégsem a homoszexualitás elfojtása motiválná.
A Manodrome egy olyan ember megfigyelése, aki elvesztette minden kapcsolatát a világgal, és bár mintha törekedne annak újrafelvételére, az minduntalan kudarcba fullad. Hasonlóan Travis Bickle-hez a Taxisofőrből, Ralphie is különböző irányokba tesz lépéseket. Mindketten elveszettek, akik szeretnék, ha megtalálnák őket. De Travis megfontoltan épít fel magának világokat, még ha sokszor tévesen is. Ralphie viszont kapkod, bizonytalan, visszalép, majd elveszti a fejét, üt, lő, és menekül.
John Trengove egyértelműen áldozatként mutatja meg Ralphie-t, és ez lehet kritika alapja, de soha nem teszi szimpatikussá. Hiába látjuk az ő szemével a világot, nem érthetjük meg, hogy ő mit is lát valójában belőle. A Manodrome viszont ennek a kísérlete. Az indokok Ralphie érzéseire, tetteire csupán részlegesek. Amiről számomra ez a film szól, az a teljes széttöredezettség. Az irányítás teljes elvesztése, egy totális orientációs zavar arról, hogy kik is vagyunk, vagy mi is a célunk, és ebből a szempontból túllép a férfiképen.
“No Exit” – tűnik fel a filmben többször is a vörös felirat, de ebből a történetből másképp nincsen kiút, mint Patrick Bateman számára. Az egyetlen vígasz egy nyugvópont, az együttérzés egy pillanata, amikor minden megáll: a film nyugodtan érhet véget.
A filmet a Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon láttuk.
