G
abrielle Muccino három év kihagyás után jelentkezik új filmjével, az Apák és lányaikkal. A kimondottan drámákban sikeres (Hét élet, A boldogság nyomában) rendező visszatért a jól bevált terepre, de mintha időközben elfelejtette volna a sikerreceptet.
A két idősíkban játszódó történet egyik szála a Pulitzer-díjas író és kislánya kapcsolatát mutatja be. Jake Davishez (Russel Crowe) munkásságához mindenki nagy reményeket fűz, de felesége tragikus elvesztése után mentálisan összeomlik, így annak érdekében, hogy ne veszítse el kislányát, önszántából elmegyógyintézetbe vonul pár hónpra. Katie-t (Kílie Rogers, akit A suttogók egyik főszereplőjeként láthatunk mostanság) addig sógornőjére és annak férjére bízza. Miután kijön a kezelésről, a pár örökbe szeretné fogadni a lányt, és még egy jogi pertől se rettennek vissza ennek érdekében. 27 évvel később a már felnőtt Katie (Amanda Seyfired) sikeres pszichológushallgató, aki kiválóan bánik a szociálisan hátrányos helyzetű gyerekekkel, de saját maga lelkivilágával nem sikerül zöld ágra vergődnie. Minden problémáját és érzelmileg üres hétköznapjait random szexuális együttlétekkel próbálja szebbé tenni, mígnem megismerkedik Cameronnal (Aaron Paul), akivel végre igazi kapcsolatba kezd.
Míg az első idősíkban az apa küzdelmeit láthatjuk, addig a másik értelemszerűen a lányra koncentrál. Valamilyen módon azonban mindegyikük pszichés stabilitásért való harcát követhetjük nyomon. Mind a ketten a társadalomba való beilleszkedést szeretnék elérni: Jake valaha volt hírnevét és a vele járó anyagi biztonságot szeretné visszaszerezni, de ehhez nem elég a szakmai siker elérése számára, a lányát elvenni próbáló rokonok áskálódásai felett is győzedelmeskednie kell. A film nagyon jól mutatja be, hogy milyen a küzdelem a „megbolondulás” (ennél pontosabb definíciót nem kapunk betegségét illetően) ellen, és Russel Crowe talán az Egy csodálatos elmében nyújtott utoljára ilyen hiteles és szerethető alakítást. Hozzá kell azonban tenni, hogy az ő küzdelme azért is könnyen átérezhető, mert igazságtalan ellenfelekkel, anyagiassággal és bürokráciával kell megküzdeni, mondhatni színtiszta gonoszsággal. Ezzel szemben a felnőtt Katie látszólag az élet minden terén sikeres, hiszen kiváló tanuló, gyönyörű nő: napközben kemény munkával ugyan, de mégis eléri szakmai sikereit, esténként pedig bárkit az ujja köré csavar. Az ő esetében saját maga a legnagyobb ellensége. A saját érzelmeire és komoly párkapcsolatokra felkészületlen, a szeretetből kiábrándult nő az, aki nem képes a boldogságot elérni, vagy ha mégis, akkor elfogadnia nem sikerül. Úgy tűnik, Muccino ismét kedvenc témájához nyúl, a boldogság kétségbeesett kereséséről, de hogy miért nem tudott mégsem akkorát alkotni?
Mert a második, jelenben játszódó történetszál nem ad igazán tapasztalati és azonosulási fogódzkodót a nézőnek. Hiába rágja a szánkba Katie pszichológusa és Cameron is, hogy a nő alapvető problémája a gyerekkorára visszavezethető, mindennemű kapcsolati bizalom elvesztése, ez egyszerűen nem teszi sem érthetővé, sem szerethetővé a karakterét. Igen, van olyan, hogy az ember maga sem érti, mit miért tesz, de egy „hülye vagyok” a filmekben nem elég, pláne, hogy az utolsó jelenetekben az állítólagos elhagyottságérzés is teljesen indokolatlanná válik, és bennünk, nézőkben is csak egy szimpla „hülye vagy” váltja fel az addigi több-kevesebb empátiát.
Nem csak Katie karakterén bukik el a film, hanem a múltbéli ellenségekén is: a Bruce Greenwood és Diane Kruger alakította házaspár rémesen gyengén megírt szerepkör, felületes, ráadásul érthetetlen motivációkkal (így az alapkonfliktuson felül még ez is dühíthet minket). Valamint sajnos az Annie után most már tényleg egyre biztosabbnak tűnik, hogy a kisebb (szintén kidolgozatlan) szerepet kapó Quvenzhané Wallis A messzi dél vadjaiban nyújtott alakítása után a gyerekkorral együtt a tehetségét is elhagyta valahol félúton.
A helyenként tényleg igen gyenge forgatókönyv ellenére mégsem olyan rossz az Apák és lányaik. Annyi életszerű, ismerős szituációba csöppenünk bele, olyan sokrétű konfliktusrendszerrel dolgozik, hogy mindenki talál magának legalább egy gondolatmenetet, ami magával tudja ragadni valamennyi időre, és valószínűleg mindannyinkat megérint legalább egy-egy pontján a történet.
