A YouTube történetének egyik legizgalmasabb és talán legkedveltebb karaktere végre egészestés filmben bizonyíthatja, hogy jóval több mint egyvideós csoda.
Marcel, az alig egy centis, cipőt hordó kagyló története egy háromperces YouTube-videóval indult, harmincnégy millió kattintással, két mesekönyvvel folytatódott, és majd’ tíz évvel később az A24 égisze alatt egészestés (ál)dokumentumfilm készült róla. Egy kagylóról, aki egy nagy házban él a nagymamájával, egy darabka szösz a kutyája, mézben tapicskolva mászik fel a falra, turmixgéppel rázza le a fáról a gyümölcsöt és nagyon rendben van magával, már ami a kagylólétet és a cipőket illeti. Marcelben egy felnőtt ember egzisztenciális bizonytalankodása ötvöződik egy gyerek őszinte kíváncsiságával és sok humorral, az eredmény pedig egy elbűvölő kis lény, akiért nem hiába őrül meg az internet.
A 2010-es években aratott páratlan sikere ellenére Marcel nem egy viszonylag ismeretlen animációs rendező éveken át szekrényben tartott ötlete, és nem is egy nagy stúdió terméke. A karakter a Bob burgerfalodájából és a Minden, mindenhol, mindkorból is ismert Jenny Slate színésznő-komikus fejéből pattant ki, aki Marcel szinkronhangja is. Slate egy esküvőn, egy zsúfolt hotelszobában ült, és egyszer csak egy, még az ő hangszínéhez képest is nagyon magas, gyermekien vékony hangon fejezte ki azon aggodalmát, hogy vajon el fog-e jutni valaha a vécére ennyi ember között.
A jól hangzó andekdota egyfajta kulcs is Marcel népszerűségének megértéséhez: vékony hangja mindannyiunk belső hangja, ami akkor szólal meg, amikor kicsinek és tehetetlennek érezzük magunkat a világban.
Dean Fleischer Camp és Jenny Slate filmje erre az életérzésre építve meséli el a kis kagyló kalandját, a portréfilmből kinőtt nagyjátékfilmes forma pedig olyan játszótérként terül eléjük, aminek minden egyes elemét használni tudják. Ezúttal nemcsak random pillanatokat kapunk el Marcel gondtalan, de apró mérete miatt igencsak körülményes életéből: az alkotók a Disney-filmek dramaturgiáját egyesítik a dokumentumfilmekre jellemző lélektanisággal. Marcel (Jenny Slate) és nagymamája, Connie (Isabella Rossellini) egykor boldog családi kagylóközösségben éltek egy Airbnb házban, de egy titokzatos tragédia révén ketten maradtak. Amikor azonban egy Fleischer Camp által alakított dokumentumfilmes felfedezi őket, az általa online közzétett rövidfilm rajongók millióit hozza Marcelnek, valamint a reményt, hogy megtalálja rég elveszett családját.
A Marcel the Shell… ügyesen integrálja „eredettörténetét”, ezáltal kapcsolatot teremt a rövidfilm rajongóival, és még inkább hitelessé teszi a beszélő kagyló és a filmes viszonyát. Ez az intermediális gesztus hamar önreflexívvé válik, a kikacsintásból az online népszerűség kritikája fogalmazódik meg. Marcel váratlanul jött hírnevét felhasználva az internet népétől kér segítséget családja megtalálásához, azonban a háza előtt szelfiző, nagyrészt kiskorú Tiktok sztárokat kap cserébe.
A film központi témája mégsem az online népszerűség kritikája, hanem egy sokkal nehezebben megfogható dolog: a folyamatos változás, a gyász és az elengedés.
Marcel haldokló nagymamájával való viszonya és az őt filmező dokumentumfilmes finoman érintett válásán keresztül a film érzékenyen beszél az elmúlásról, arról, hogy ahogyan egy Airbnb lakásban való tartózkodás, úgy semmi sem állandó. Ezzel együtt a film egy pillanatra sem válik komorrá, meleg napfényben úszó, légies tereit minden pillanatban betölti Marcel életigenlő hozzáállása, abszurd humora, illetve a három szereplő közti játékos dinamika. Észrevétlenül olvad egybe a stop-motion animáció és az élőszereplős film, a történet kerek, mégsem redundáns.
Az egészestés filmet is az teszi maradandóvá, ami a rövidfilmet: Marcel maga és az őt kérdező emberrel való viszonya. A rendező-szereplő Fleischer a film elején kijelenti, hogy ő dokumentumfilmesként van jelen, és szeretné, ha Marcel úgy csinálna mindent, mintha nem venné egy kamera. Ennek megfelelően nem segít Marcelnek a számára gyakran megterhelő mindennapi teendőkben, és kérdéseire sem adja meg a választ, csak mint egy jó pszichológus, finoman igyekszik rávezetni a kis cipős kagylót arra, amire ő már rájött.
Fleischer-Camp és Slate szerelemgyereke nagyon igényesen kivitelezett, valóságos stop-motion csoda, ami emlékeztet a halálra, a változás elkerülhetetlenségére, buzdít a szeretetre, teszi mindezt abszurd humorral, észrevétlenül, szájbarágás nélkül. Ezáltal a Marcel the Shell... felnőttek és gyerekek számára is befogadható művé válik. Nem utolsó sorban pedig bizonyítéka annak, hogy nem minden egyvideós siker a véletlen műve. Sőt!
