Maria Callas saját bevallása szerint is énekelni szeretett legjobban, mert „ilyenkor a mennyben éreztem magam, ahol harmónia uralkodik.” A Maria Callas-sztori a 20. század egyik legtehetségesebb és legnagyobb hatású opera-énekesnőjének életéről szól. S Callas élete bővelkedett is eseményekben!
A dokumentumfilm nyomon követi a görög bevándorlók gyermekeként New Yorkban született Maria Callas pályáját 13 éves korától – amikor életkorát meghamisítva az athéni Nemzeti Konzervatóriumba felvételt nyert – egészen 1977-ben, 53 évesen bekövetkezett haláláig. Az életrajzi film számtalan eddig ismeretlen, korabeli archív felvétel felhasználásával mutatja be az énekesnő mintegy négy évtizedet átívelő zenei karrierjét. A pályakép csomópontjai Callas meghatározó életeseményei körül kristályosodnak ki, mozaikszerű felépítést kölcsönözve ezzel a filmnek. Ám ez cseppet sem zavaró, mert a narrátor szövege mindig kellő eligazodást nyújt a fellépések éveinek és helyszíneinek színes kavalkádjában.
Rajongói nagy örömére a dokumentumfilmben láthatók-hallhatók az opera-énekesnő legismertebb előadásai, leghíresebb fellépései is, melyek Rossini, Bellini, Donizetti és Verdi műveihez fűződnek leginkább. Maria Callas végigjárta a világ nagy operaházait, s bármerre is járt, már a repülőtéren óriási tömeg várta. A közönség hálás volt az általa nyújtott csodás operahősnő alakításokért, melyekkel évtizedeken át elkápráztatta a hallgatóságát.
Ám az élet azt igazolta, hogy lehetetlen örökké a rivaldafény csillogásában élni – s A Maria Callas-sztori az énekesnő pályájának csúcspontjain túl őszintén beszél annak buktatóiról és mélypontjairól is.
A dokumentumfilm kendőzetlenül tárja fel azokat a fiziológiai és pszichés okokat, melyek következtében Callas pályafutása során többször is elnémult hosszabb-rövidebb időre. Az első ilyen botrányos esete volt, amikor római meghívása alkalmával hideg, fűtetlen öltözőben kellett a jelmezt magára öltenie és a huzatban váratlanul elment a hangja. Hangproblémái miatt később több ilyen esemény is előfordult az életében, ami miatt kiszámíthatatlan, szeszélyes művészként kezdtek el róla beszélni, s az újságírók elképesztő erőszakossággal nyomultak rá és kérték rajta számon az elmaradt előadásokat. Egy vele készült interjúból azonban kiderül, mennyire igazságtalannak érezte a róla kialakult vélekedést, s mélyen bántották a kényszerű szünetek, melyekben mind gyakrabban közrejátszott alacsony vérnyomása, az arcüregében fellépő fájdalom és gyengülő egészségi állapota.
A dokumentumfilmből egy olyan érzékeny lelkű, depresszióra hajlamos művész képe bontakozik ki, akit fizikai gyengeségei mellett a zenei pályafutására komoly hatással bíró magánéleti viharok is megtépáztak. Megismerjük anyjához való ambivalens viszonyát, aki hálátlannak és önzőnek kiáltotta ki őt. Férjétől, Meneghinitől való elhidegülését annak pénzéhsége miatt, na és a görög milliárdoshoz, Arisztotélisz Onásziszhoz fűződő szenvedélyes viszonyát, aki végül nem őt, hanem Jackie Kennedyt vette feleségül.
Karrierje során több filmes felkérést is kapott,
így Franco Zeffirelli két operafilmet is szándékozott Callasszal leforgatni, a Toscát és a Traviatát, de az énekesnő nem tudta rászánni magát a szereplésre, ezért mindkét terv zátonyra futott. Egyetlen filmje azonban mégis megvalósult, s ez a Médeia volt Pier Paolo Pasolini rendezésében. A művészfilmet 1969-ben forgatták Olaszországban és Kis-Ázsiában, s a dokumentumfilmben nyomon követhetjük, amint az énekesnő teljes odaadással dolgozik a zord éghajlati viszonyok közepette is.
A Maria Callas-sztori legnagyobb érdeme az a mélyreható személyesség, amely áthatja a kivételes tehetségű művész portréfilmjét, mely szinte teljességgel az ő interjúiból, személyes hangvételű leveleiből és visszaemlékezéseiből építi fel a pályaképét. Olyan exkluzív vallomások, családi fotók és magánlevelek kerülnek itt elő, melyek szinte kivétel nélkül most tárulnak fel először a szélesebb nyilvánosság előtt.
Ezt a személyességet erősíti, hogy a leveleket egyfelől az énekesnő saját olvasataként hallhatjuk,
másfelől a nemzetközi hírű operaénekes, Joyce DiDonato szavaival.
A film arányai is az egyénit tükrözik: jórészt Callas szólal meg és vall önmagáról, s csak kisebb mértékben beszélnek róla mások. Emellett a dokumentumfilm teljességgel a vizuális megjelenítésre épít, az archív felvételek, a korabeli fotók váltakozásai és az interjúrészletek feszes dinamikája viszik előre a történetet, melyben a narrátor is csak másodlagos szereppel bír. Gyakran látjuk Maria Callast premier plánban, s ilyenkor közelről lehet őt megcsodálni, milyen gyönyörű, fejedelmi megjelenésű nő volt.
Maria Callas számtalan hibát elkövetett élete és a zenei pályafutása során, beleértve az operaház igazgatókhoz, rendezőkhöz, impresszáriókhoz, pályatársakhoz fűződő viszonyát, a férjével megromlott kapcsolatát, a szülői családjától való eltávolodását.
Tom Volf, a film rendezője azonban mindvégig empatikusan viszonyul hozzá.
És nézőként mi elfogadjuk ezt, mert Maria annyira őszintén és kendőzetlenül beszél az életéről, a rossz döntéseiről, a kudarcairól, hogy el kell hinnünk neki, hogy tényleg így, s nem másként kellett alakulnia az életének. A Maria Callas-sztori szép, megrázó és megható film egy érzékeny lelkű, páratlan tehetségű művészről, aki rövidre szabott élete során képes volt önerejéből igazi világhírre szert tenni.
