Kritika

Ki viszi át az emlékeket? – Marjorie Prime

Michael Almereyda legújabb filmje, a 2017-es Marjorie Prime mintha egy Black Mirror epizód mozifilm hosszúságú parafrázisa lenne. A mulandósággal és az emlékezés nagyon emberi problémájával foglalkozik a technológia szemszögéből.

Néhány évvel ezelőtt jelent meg az a tudományos kutatás, amely azt bizonyította, hogy amikor emlékezünk valamire, akkor nem magára a dologra vagy eseményre emlékezünk, hanem a legutóbbi alkalomra, amikor visszaemlékeztünk rá. Nehéz ezzel az elmélettel szembenézni, hiszen az emlékeink, a velünk történt események összességeként definiáljuk magunkat. Mi történik, ha az emlék, amire a saját létünket építjük, ennyire megbízhatatlan?

Michael Almereyda rendező a fenti elmélet köré építi Marjorie Prime című sci-fijét. Már az első jelenetben azt láthatjuk, hogy egy élő ember beszél a technológia fenoménjával, egy emberi hologrammal, amit mesterséges intelligencia irányít. Az idős hölgy, Marjorie (Lois Smith), a hologram pedig a hölgy férjét, Waltert testesíti meg élete teljében, körülbelül negyvenévesen (Jon Hamm). Kettejük beszélgetése kényelmetlen. Részben azért, mert Marjorie demenciával küzd, részben pedig azért, mert a Walter hologram csak azokra a dolgokra emlékezik, amiket eddig elmondtak neki a hozzátartozók, és Marjorie is tudja, hogy ő nem valós. A kényelmetlenség a film előrehaladtával nem szűnik meg, és bár egyre több Walterhez hasonló okos hologrammal találkozunk, a feloldódás sehogy sem jön el.

Csak egyre több kérdés születik arról, hogy segít-e bármit az emlékeket megőrző társalgóprogram?

Az egyszerű, száraz beszélgetések nem tudják pótolni az érintés, a közelség és az intimitás kézzelfogható hiányát, aminek betöltésére a mesterséges intelligencia hivatott. Mást nem tesz, csak látványosan megtestesíti, élővé próbálja imitálni a még lélegző szereplők emlékeit. Valahogy mégis úgy tűnik számomra, ez semmivel sem több, mint egy gondolatban folytatott beszélgetés, ami az emberi fantáziából a látható világba kerül.

A téma meglehetősen aktuális, hiszen már napi szinten hallható, hogyan próbálkoznak a fejlett társadalmak különböző képességű mesterséges intelligenciát létrehozni. Bár a mai napig sok film és sorozat foglalkozik az ember alkotta tudat létjogosultságával, a Marjorie Prime-ban a hangsúly inkább az ember halandóságára összpontosít. Itt már nem Dr. Frankenstein és Faust bukott isteni hatalomszerzési kísérlete van központban, hanem az, hogy képes-e pótolni az embert, segíteni a társadalmi és emberi problémákat a technológia, vagy csak tovább növeli a magányt. A válasz nem születik meg a film végére, és sajnos nem is kínál semmilyen komolyabb átgondolást arról, hogy hova vezet a világ, csak egy fiktív teret alkot, amelyben az emlékek entrópiája ugyanúgy tovább folytatódik, csak az emberi testeken kívül.

Almereyda első, 2015-ben megjelent Experimenter című filmje sem könnyű, felemelő témát feszegetett, inkább az emberi lét sötétebb oldalával foglalkozott. A mű azt az 1961-es kísérletet dolgozta fel, amely akkoriban sokkolta a közvéleményt, mert azt bizonyította, hogy egy autoritás utasítására szinte bárki halálos dózisú elektrosokkot ad le a kísérlet másik résztvevőjének, még akkor is, ha ő maga morálisan nem értett ezzel egyet.  És míg a korábbi film, komoly témája mellett azért némi humorral is kecsegtetett, a Marjorie Prime leginkább elmerengést és nehéz gondolatokat sodor magával.

Jordan Harrison a film alapjául szolgáló azonos című 2014-es drámáját Pulitzer-díjra jelölték 2015-ben, és hatalmas sikerrel játszották amerikai színházakban. A filmváltozat pedig 2017-ben debütált a Sundance Filmfesztiválon. Az adaptáció sok szempontból megmaradt olyannak, mint egy színdarab. Nagyjából csak egy színhelyen játszódik és a dialógusé a főszerep. Talán jogosan lenne várható az, hogy legalább olyan erős és intellektuális magaslatokba emelkedő beszélgetéseket jelenítsen meg, mint az Ex Machina. Ehelyett folyamatosan kellemetlen titkokba botlunk, miközben az élők a feltámasztott holtak hologramjával társalognak. Ugyanúgy terelnek, szépíteni próbálják az emlékek fájdalmát, mintha élő emberrel beszélnének, és megpróbálnak egy konzisztens féligazságon alapuló, kiszínezett történetet előadni. Ez a jellegzetesség leginkább Sam Shepard Buried Child című zseniális drámájának titokkezelésére játszik rá, ahol a halott gyermek akaratlanul is átalakítja az összes szereplő világképét és emlékkezelését.

A film látványvilága és hangkezelése figyelemre méltó – szintén összehasonlítható az Ex Machina egyes elemeivel.

A ház, amelyben a jelenetek játszódnak legalább annyira modern és steril hatást nyújt, mint Nathan Bateman izolált palotája. Marjorie háza azonban leginkább a magányt és az állandóságot képviselő üres teret hivatott szimbolizálni, amelyet emlékekkel próbálnak megtölteni. Olyan akár egy színpad, és annak díszletei, nem tudnak annyira organikus részévé válni a filmnek, és talán ezzel veszíti el a Marjorie Prime a filmszerűségét és az élvezhetőségét is. Mivel nem színházi környezetben látjuk, ezért egy idő után monotonná válik, amire a folyamatosan zúgó tenger hangja csak rásegít.

A film utóhatása sokban emlékeztetett arra, amelyet Sorrentino Ifjúság című filmje után éreztem. Azt az egzisztenciális szorongást idézi fel, amelyre igyekszünk nem gondolni, egészen idős korunkig, amikor a halál már közel van. Mindennek egyszer vége lesz, mindenki meghal, és magukkal viszik mindazt, amit az életük jelentett. Akármi marad fenn utánuk, az nem lesz velünk egyenlő, hanem a róluk alkotott bizonytalan hitelű emlékek összessége.

Márki Zsófia

Márki Zsófia

Márki Zsófia a PPKE irodalomtudományi doktori iskola hallgatója, kutatási területe az adaptáció-elmélet, ami kiterjed irodalomra, filmekre és mítoszokra is. Kedveli az animációs filmeket, a sci-fi és fantasy zsáner is közel áll hozzá, valamint az obskúrus, kísérleti művek mind a vizuális művészetekben, mind a zene területén.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés